Lázrózsák Katinkának

         

Hajjaj…Ilyen hátsója, meg keblei csak álombéli tündéreknek van!
És ha megy!
Úgy riszálni senki emberfia nem tud, mint Katinka.
Katinka, egy mozgó vágytömeg, aki dalokat fakaszt a férfiak lelkében, ő az elérhetetlen tökély, aki ha végigvonaglik az utcán, lágyan, hajlékonyan, mint kígyó – feltekeredve zsenge kamaszok szívére.

Ó méla vágy, az elképzelt múló pillanat fodrozó tükrén vibráló csoda! A fékevesztett száguldás forró karjainak fojtó ölelése, a lila álmok hűvös tengerének felejthetetlen simogatása…
Katinka!
Te vagy minden ami költészet, minden, ami bearanyozhatja egy kókadó férfi zötykölődő hétköznapjait.
Te vagy a szférák zenéje, maga a káprázat.

Változat 2.

Hajjaj… Ilyen hátsó, meg kebel, már az ébrenlétben is előfordul.
És ha mész!
Azért még idézel szép emlékeket, pillanatokra visszahozod a lelkekben szunnyadó hajdani tavasz illatát.
Még feltámasztasz vágyakat, de már nem elviselhetetlen, ha nemet mondasz.
A fékezett száguldás langyos karjainak lagymatag ölelése, a lila álmok hűvös tengerének, már gyakran felejthető simogatása.
Katinka!
Te vagy még a költészet, bár amatőr hangokkal vegyítve, időnként fals, de még szól, ami megérintheti egy kissé rozoga férfi kornyadozó hétköznapjait.
Már nem vagy a szférák zenéje, de egy kocsmakertben játszó zenekar hangulatos és vonzó muzsikájával felérsz.

Változat 3.

Hajjaj… Hová tűntek büszke tornyaid, kerek védműved, te hajdanvolt büszke rom…
Már csak szép emlékeket idézel, ha borús az est.
Lelked tavaszának illatát, már csak te érzed,
a langyos totyogás béna karjainak hideg ölelése, a megfakult álmok hűlt tengerének borzongató érintése.
Hol van már a költészet, csak recsegő próza a szférák zenéje, egy romos kocsmakert egyszál vak hegedűsének fals cincogása.

Változat 4.

Hajjaj Katinka…
Hajdani szépséged, ráncos jelened, Isonzó és Doberdó emlékeit idézi oly tökéllyel, hogy beleborzong a hát…
Nahát, ki hitte volna, a régen elködlött tavasz, csak halvány emlék, tán igaz sem volt, lehet, csak mesélték.
Hová tűnt lelked zenéjének mindent elsöprő dallama…
Hol a mesés hátsó?
Hol a hű kebel?
Már csak egy igric beszéli el egy viharos éjszakán- a kandalló sárga lángjainak lobogó fényében.
Már nincs szférák zenéje, nem látok zenés kocsmakerteket, nő a csend, kuvik kiáltása borzongat férfilelkeket.
Költészet, próza, a néma semmibe vész.
Ha zötykölődve mész, csak borzasztasz kamasz kebleket, hová tűnt a vágy, a szívet forrósító dalok?
Magad lettél a jeges tél, csak fagyott ágak reccsenése vagy.