Janus arc

     Eltávolodtam. Már nem nevetek a tréfáin, idegesít a hangszíne, utálom a mozdulatait, felbőszít, ha ölel. Egyre inkább lófeje van, a lábai is mintha görbék lennének, és pocakosodik.

A nevetése varjúkárogásra emlékeztet, szívja az orrát, rondán eszik, és otthagyja a morzsákat az asztalon. Elnehezedett, csupa olyan dolog szórakoztatja, ami engem felingerel. Primitív, az utóbbi években nem fejlődött semmit, inkább visszafejlődik, sokszor az az érzésem, egy tízéves gyerek szintjére sorvad vissza.

Nem is értem, annak idején hogy állhattam vele szóba. Lehetetlen, hogy együttlétünk alatt pusztult le ennyire. Ma mindenesetre nem más, mint egy unalmas, idegesítő, primitív barom. Igen, ez egy barom. Ez a helyes meghatározása külső és belső látványának. Mindenesetre, ha a másikkal mérem össze, ez az eredmény.

     Különös, hogy ez a másik milyen szellemes, figyelmes és művelt. Ennek lábai nem görbülnek, legfeljebb nem nyílegyenesek, van egy kis pocija, de aranyos vele. Előfordul, hogy evés után morzsás az asztal, de Istenem. Valami elterelte a figyelmét, elfelejtette letakarítani. Nagy dolog. Pillanat alatt helyrehozom. Kacaja kissé rekedt, de férfias. Szereti azokat a szórakozásfajtákat, amik nem tartoznak kifejezetten az intellektuális kikapcsolódások közé, de nem is csodálom. Nehéz munkát végez, mind szellemileg, mind fizikailag kimerül estére, a primitív szamárságok kikapcsolják, pihentetik. Így regenerálódik másnapra. Igaza van. Egy nehéz program csak ránehezedik, nem kapcsolja ki.

Hogy valami meddig poci, és mikortól pocak, a nem nyílegyenes lábak mikor tűnnek görbének, a primitív szamárságok mikortól változnak bőszítő baromkodásokká, ez a lélek döntése. A szeretett ló mindig paripa, ha múlik a vonzalom, akkor lerongyolódott, rossz csődör.

Az óriáskerék megállíthatatlanul forog, nyikorogva harsog a blőd zene, emberek a kosaraiban, egyszer fent, egyszer lent. Mert egy rohadt, rossz kölyök mindig a másé és sosem az enyém. Az enyém legfeljebb nagyon eleven, és fárasztóan találékony.

Álmodunk és vágyakozunk, görcsösen kapaszkodunk ott fenn a keréken, és lobog a hajunk, meg igyekszünk azt látni a másikban, ami nincs is meg benne. Aztán ha végképpen kisül, hogy nincs meg benne, amit akarunk, akkor utáljuk, és becsapva érezzük magunkat.

De milyen jogon? Hiszen mi ruháztuk fel olyan tulajdonságokkal és erényekkel, amik soha nem is voltak benne. Vágyaink tettek erőszakossá és irreálissá, csak azt akartuk tudomásul venni, amit látni akartunk.      

Csak magunkra haragudhatunk, mert szándékos vakságunkkal mi idéztük elő a robbanást.

Mindenki más, másra alkalmas, és ha magunkból kiindulva követeljük elvárásainkat, eleve halálra ítélt a történet, mert ő más hullámhossz, ha összetöri magát, sem értheti elvárásainkat, mert ha értené, olyan hangolású lenne, mint mi. Pedig más. Aki mit sem sejtve a mi igazságtalan elvárásaink áldozata lett.

Egy nagyszerű kanárinak nincs teje, egy nagyszerű kecske nem tud fütyülni.

Feltuszkoljuk szerencsétlen embert saját színpadunkra, a mi irrealitás felhőinkben bukdácsol, majd letaszítjuk a zenekari árokba, és feltuszkolunk egy másikat, aztán megint egy másikat, és így megy ez, nem másként. Közben forog a kerék, lassan várható a kiszállást jelző harang kongása, de felháborító ez a kapkodás, még nem járt le a teljes menetidő, még egy utolsó próba, ez most sikerül, érzem…  Most már hajt az idő, és ez biztosan az, akire vágyom, nem kell olyan kritikusnak lennem, és sikerülni fog. Jól feldobom magam, hallani fogom a húsvéti harangok zúgását, és virágeső dől a lelkemre, már éppen ideje.

Persze lehet, ez sem az, nem a nagy ő, de istenem, szegény ember vízzel főz – vagy sehogy. Aki van, azt kell megbecsülni, hiszen mégiscsak egy ember, és én sem vagyok tökéletes.

De miért könnyezem? Ezek csak nem a feladás könnyei? De akkor miért olyan keserűn sósak!

Igaz, ha őszinte akarok lenni, ennek is pocakja van, és nem lehet egy értelmes szót váltani vele, már nem is érdekel, miért, de legalább nem vagyok egyedül, és ez nagyon fontos.

Hogy rohadna meg ez, az óriáskerék! A partról nézve gyönyörű látvány, de csak onnan nézve. Aki rajta szorong, többé nem tud kiszállni, nincs pardon, én nem erre gondoltam. Nem maradt másom, mint kapaszkodni és reménykedni, a következő csak bejön.

Egyelőre vakon remélek sorvadó hitemmel, mert az ember ne veszítse el a hitét. Csak tudnám miért ne… Csak közben ne utálnám ezt a sok senkit, ezeket az üres éjjeliedényeket, csak megnehezítik létem és reményeim kusza halmazát, amiben úgy kapaszkodom, mint fuldokló saját hajába.

Ezen vagy bőgni, vagy röhögni lehet, én az utóbbit próbálom, csak ne lenne a hangom olyan kétségbeejtően hiteltelen.

     Próbálkozom, keresgélek, és ebbe bele lehet hülyülni, mert borzasztó türelem kellene, ami nekem nincs.

Tudom, a csótány is egy állat, a melléfogás is fogás, a hülye is ember, és így tovább, csak az a baj, hogy én nem vagyok egy Teréz anya.