Légy hű mindhalálig

…mondta az öreg légy, de leginkább hörögte, amint hanyatt feküdt a légyfogó alatt, amiről utolsó erejével lekecmergett. Agyonerőltette magát, mire sikerült, érezte, valami megszakadt benne, és haldoklik.
A többiek rémülten és megrendülten állták körbe „halotti ágyát”, zizzenés nélkül lesve halkuló szavait. Szárnyai élettelenül lógtak mellette, már semmi köze nem volt hozzájuk.
– Ha már légynek születtél, légy hű önmagadhoz. – szólt elhaló hangon, nem tudván folytatni búcsúintelmeit, mert elkapta egy rémes köhögés. Mire szilvakék fejjel abbahagyta, annyira kimerült, hogy elszenderedett.
Percek múltán riadt fel, zavaros tekintetét végighordozta az ottlevőkön, és folytatta.
– Légy hű mindhalálig, mert nemzetségünk hűségünk miatt kiirthatatlan.  Légységére büszke fajtánk képes benépesíteni a világot, legázolva és tiszteletre késztetve az összes rovarfélét. És légy jó mindhalálig, és hidd, ha van jóság, az csak légy jóság lehet. Mert egy ászka jósága szart sem ér, ezek buta és hazug férgek, meg szárnyuk sincsen. Egész életükön át poroszkálnak a piszkos földön, és azt hiszik, ők a kiválasztottak. Irigykedve nézik fenséges röptünket, és gonoszak a gyönyörű látványtól, nyálukat csorgatják a vágytól. Láttam már olyat is, aki szárnyakat ragasztatott hátára, hogy légynek látsszon. A marha… – röhögte el magát a haldokló gyenge hangján, de azonnal elkapta a köhögés. – Úgy látszik, a tüdőmbe folyt a légyfogó ragacsos mérge, és nincs ellene mit tenni.
Lábai a hanyattfekvéstől elgémberedtek, mozgatni próbálta őket, de három lába mozdulatlan maradt.
– Kezdek megbénulni. – sóhajtotta. – A jelek szerint ezt most nem fogom megúszni.
Méltatlan pózában kezdte nagyon rosszul érezni magát a sajnálkozók alkotta kör közepén, de mozdulni sem tudott. Eszébe jutott, hogy Budavár visszavételekor a várkapitány – Heinrich Hentzinek hívták – halálos sebet kapott, és mikor az ellen tisztikara rátalált, ő ágyán fekve utasította környezetét, ültessék fel, mert nem kíván az ellenség jelenlété­ben fekve meghalni. Így is történt, felültették, – és meghalt.
Férfihez, kemény harcos légyhez méltó vég.
Minden erejét összeszedve felkiáltott: – Fordítsatok hasra!  Itt nincs ingyen cirkusz, nem fogom itt háton fekve blamálni magamat, én, fajtánk nagyszerűsége, aki, ha talpon nem megy, akkor hason akarok elmenni.
A jelenlévők megrendülten hozzáugrottak, és hasra fordították. Megpróbált lábaira emelkedni, de érezte, nincs ereje hozzá. Maradt hason fekve, de mellkasát annyira nyomta saját súlya, hogy alig kapott levegőt. Kába volt, így szerencséjére nem voltak fájdalmai.
– Nem csoda, – gondolta, – a halál nem fáj. Az egy testünkön kívül zajló történés. Lehet megfigyelni, de az közönyében nem fog visszafigyelni rám. Igaza van, hiszen nem függ tőlem, mi a fenének töltse idejét az én figyelgetésemmel. Mindenhatósága teljes tudatában szarik a fejemre. Én is tenném az övével, ha tőlem bármi is függne. Jó, hogy a halál egy életben csak egyszer fordul elő, mert ami a legijesztőbb benne, az a végtelen közönye.
– Hogy milyen büdös ez a terítő, amin hasalok! Ez a nő, a nagy háziasszony mindent tud, csak mosni nem. – motyogta felháborodottan. – Még utolsó légvételeimet is megkeseríti ez a dög.
–Mit hüppögtök itt mellettem, gondoljátok beveszem ezt a gyászotokat? Én mindössze egy haldokló kiválóság vagyok, és nem egy hülye. – szólt rá a gyászolókra ingerülten. – Ne akarjatok ezzel a rossz idétlenkedéseitekkel átejteni. Nem most szálltam le a falvédőről, ahogy mondani szokás, csak a légyfogóról szálltam le. Marha nagy a különbség. Nyugodtan távozom, mert betartottam szegény apámnak, a cecelégynek tett ígéretemet. „Légy hű mindhalálig” – mondta bölcsen, és én meg is tartottam tanácsát. Hűséges légy voltam mindig, nem is érdemeltem ezt a véget. – szólt, és egyre hosszabban elszundikált.
Majd felriadt, és folytatta.
– De ti, akik házilegyekként tengetitek életeteket, segg buta bugris népség vagytok, soha nem éritek el azt a költői magasságot, ahol én könnyedén tartózkodtam. A nekem természetes élettér nektek elérhetetlen olimposzi magasságokban tündököl, és ne is reménykedjetek, mert ott nincs féreg. Ti pedig azok vagytok.
Már csak suttogott, egyre vadabbul küzdött az agyára terpeszkedő álmossággal.
– Most már lassan befejezem a veletek való vesződésemet, megpróbálok valami hatalmasat és bölcset mondani utolsó szó gyanánt, hogy emlékezzetek rám az idők végezetéig. Szívesen mondanám például, hogy „Több fényt”, de ezt már Goethe mondta, ti meg úgy sem értenétek baromarcúak. Így csak azzal búcsúzom, legyetek jók mindhalálig, mert ha rosszak vagytok, ugyanúgy meggebedtek idővel, mint én. Ja, még azt akarom mondani, hogy a mellettünk lévő légyiskolát nevezzétek el rólam, meg egy vagy két sugárutat is.
A rezdületlen némaságban lassan lehunyta szemeit, elgyötört-fátyolos tekintete eltűnt a nézők elől.
A nagy csendben a szomszédos iskolából áthallatszott a kis legyek nyelvtanórai kórusa.
„Én legyek, te légy, mi legyünk, ők legyenek.”
Tán még hallotta a kórust, mélyet és hosszan sóhajtott, aztán nem mozdult többé.

Nincsenek megjegyzések: