A Kert

Mostanában egyre gyakrabban és egyre hosszabban látom a kertet. Szabálytalan kőlapokkal kirakott girbe­-gurba sétányain sokszor már nappal is ődöng a holdsugár, az út vonalát követve bujkál a cédrus és egyéb növények lombsátrai alatt, ahol egy pillanatra mindig erősebben látszik sápadt-hideg fénye. A fák és fás szárú bokrok törzsein számtalan repkény és sokféle kúszónövény tekeredik, csavarodik és kapaszkodik, kusza tobzódásukban még erős fényben is jótékony félhomályt árasztva a szűk átjárók göröngyös, avar rágta közein, szinte kizárva a lehetőségét annak, hogy az emlékezésen kívül bármi is átférjen.

A kertben sosem fúj a szél, sem szellő, sosem mozdul semmi, nincs eső, csak a megfellebbezhetetlen állandóság kísért, nincs napszak és idő, csak béke, meleg és fény.

Ha éppen úgy akarom, a fekete lepkék kavargó virágfüzérekként rajzanak és gomolyognak a lombok között, hangtalan lobogásban milliószor összefűzve és szétválva járják vég nélküli táncukat.

A sok éve porladó avarban mindenféle hernyó és bogár keresi lázasan az elszállt nyarak maradék emlékeit, fáradhatatlanul pislákoló reménnyel és hittel, mert semmit nem lehet csinálni remény nélkül, a halálon kívül mindennek lehet hinni az ellenkezőjében, legalább egy kicsit.

Mert a kert fái titokban nem hinnék, hogy minden nappal közelebb kerülnek az éghez, ettől remélve a lét értelmét, vagy legalább egy valamiféle megoldást, egy bizonyosságot, hogy választ kapnak létezésük okára ami nem csak „Csak”-ból áll, ami inkább gúny, mint válasz, valami olyat akarva, ami értelmet ad, hogy miért va­gyunk. Hogy mi végre viseli el a kúszónövények súlyát, a gyökereit rágó férgek szűnni nem akaró támadásait.

A kőszegély menti gaztenger megelégszik a sétáló holdsugár rideg és szenvtelen simogatásával, szaporodik, mert az a dolga, és elszárad, ha kell. Tudja, sosem fog felnőni az égig, eszébe se jut, mert esze sincs, amúgy nem is akar, mert mindig csak azt akarja, amit akarhat, és ezért boldog.

A kert varázslatos lakói nem is tudják, hogy van napfény és szellő. Sosem volt benne részük, ami jó is, mert ahol szellő van, ott lehet szél is, sőt vihar, ami pusztít és romba dönt, elvonulásával maga után hagyva a pusztulást, ami rettenetes, az okozott kár néha pótolhatatlan.

A murvás sétányon lassan poroszkálok a tétova holdsugár nyo­mában – ő világítja nekem az utat – a fölém és elém hajló lombok tétova simogatásai közepette, zavart érintéseiket folyton érezve arcomon, titokban számítva rá: valamelyik durván végigkarmol, ami mint rizikófaktor kétségtelenül lehetséges.

A lombok rejtekében megbúvó tisztáson tompa fényben ra­gyog a kis tó tükre – amit a sétányról nem látni – megszámlálhatatlan szúnyogfelhőivel, amik hangtalan realitással és következetességgel megtámadnak mindent, ami él és mozog.

A parti köveken nagy fekete békák ülnek egy kő­szobor szenvtelenségével, téren és időn túl, meredt tekintetükben mint végtelenített film folyton folyvást kúszik az idő.

A monda szerint hajdan a tóban lakott egy sellő, aki szendergésében feloldódott – és eltűnt.

Bármily különös, ami eltűnik, az mindig nyomtalanul és maradéktalanul tűnik el, ami azért érthetetlen, mert ha egyszer valami volt, az hogy tűnhet el nyomtalanul?

Csak bennünk hagy egy nyomemléket, és az évek múlásával a sokasodó emléktömeg annyira felszaporodik, hogy a végén már a lábait is alig tudja emelgetni az ember, az emlékek sűrű masszája félő, valahova lehúz.

A kert az egyetlen, ami az enyém, ami sosem változik, a maga módján mondhatnám örök, ahol cipelem sokasodó emlékeimet, és ha az előttem imbolygó holdsugár megáll, akkor tudni fogom, magam is emlékké váltam.

A kert az általam egyetlen ismert hely, ahol a növények érzékelni képesek jelenlétemet. Ismerem finom színváltozásaikat, amik mindenkori hangulataikat jelzik felém. Képesek érezni gondolataimat, még hangosan beszélnem sem kell. Egyetértésüket vagy rosszallásukat tónusváltásaikból tudom követni. Mivel már hozzájuk vagyok szokva, könnyen megy a beszélgetés, de amúgy szerintem befogadtak, és meg kell mondanom: ez köl­csönös.

A kert megszámlálhatatlan lénynek, élő árnynak és suttogó indának ad otthont, fénylények és süvöltő árnyékok torzult lelkeinek állandó búvóhelye, mert itt minden nagyon erősen él, és kortalan. A kert a láthatatlan létezőknek egy olyan területén helyezkedik el, ami több dimenzió átjárhatósági metszéspontjában van, és csak a kiválasztottak számára érzékelhető. Én nagyon jól tudom: ez a belső vakok számára elképzelhetetlen, de a kertnek vannak elvárásai látogatóitól, a belső vakság az egyik kizáró ok.

A fák és bokrok között bujkáló sóhajoknak kell szállítania a már említett lények hangjait, aztán a sokszor összegabalyodó suttogásokat vagy szét tudja válogatni a látogató, vagy nem. Ez mindig a hallgató belső milyenségétől függ.

Mert minden és mindig megszólítja az embert, de csak kevesek képesek érzékelni, és még kevesebben hallják az érthető neszeket. Nem értik a tényt, sokkal sűrűbb közegben létezünk, mint gondolnánk, minden mindennel összefügg, a dolgok és események egy­másból következő történetek, amiket ha valaki folyamatukban nem tud érteni, akkor csak összezavarodik, őrületre gyanakszik – pedig csak ő tökéletlen, aminek tényét nem meri vállalni.

A kert felett az égbolt mindig mozdulatlan.         Ezüstkupolája egyen­letesen mindent beborít, még az árnyékos részek is egy halk-tapintatos fényben derengenek.

A kertben mindig és minden változik, ha akarod. Hol felbukkan egy új levél, lelibben egy száraz ág, és birtokba veszik az örök­mozgó halvány bogarak.

Itt nincsenek szagok, sem illatok. Csak az ott támadt emlékeknek, gondolatoknak támad levegője, ami befészkeli magát az agyba, felidézve képeket, egyikük-másikuk ólomsúllyal terül szét az ember mellkasán, alig engedve némi levegőt. A nyomasztó emlékeknek sokszor alig elbírhatóan nagy súlya van. A hibás egykori döntéseket nincs már kinek beismerni, nincs kitől bocsánatot kérni, és nincs kinek elmagyarázni, hogy az és akkor miért történt úgy, ahogy történt. Nincs már sem pártoló, sem ellenfél, csak tökéletesen értelmét vesztett régi ü­gyek, amikről már nem is tud senki, nem is érdekel senkit, már csak bennem van és engem nem hagy élni, ez úgy látszik, egy karma, ami kivédhetetlen, és majd csak velem e­gyütt múlik el. Mert lehet az ember számára ügy egy rosszkor tett mosoly, egy igazságtalan észrevétel, vagy apró mozdulat, ami fájdalmat okozott. Az egyre sokasodó sok kis apró sérelem egyszer csak elkezd önálló életet élni, kezelhetetlenné válik, megkeserítve az áldozat életét, mert akkor jön-megy mindegyik, amikor akar.

Ezek a dolgok főleg a kertben képesek teljes erejükből feltámadni, belőlem kilépve körültáncolják szenvedő lelkemet, győzelem­ittasan libegnek köztem és a holdsugár között, élvezvén nehéz perceimet.

Mégis szeretem a kertet. Ha akarom, meg tudom jeleníteni eltűnt szeretteimet, akik sosem a sétaúton, hanem a bokrok és fák árnyékából néznek engem, békésen intenek felém, és így egy kicsit módomban áll újra­élni hajdan volt órákat, ami nekem részem.

Aki ha meglát a fák árnyékából, és boldogan rohan felém, az a Janka, a kis pekingi palota kutyám, aki maga az önzetlen szeretet, képes felmelegíteni kihűlt szívemet. Már csak a kertben tudok vele találkozni, rövid lábain körülugrál, én felveszem, kisbabaként fek­szik karjaimban, ringatom és mindenféle butaságokat mesélek neki, közben pocakját cirókázva hallgatom szaggatott, röfögő-makogó hangjait, ami a megelégedettség és gyönyör éneke. Ő volt életemben a rajongó szeretet, értelem és jóindulat, és mikor a kertbe költözött, emléke zokogott csak elárvult lelkemben. Ha megyek, mindig meglátogatom. Ha meg már én is ott leszek, újra kezdjük, elölről, okos szemei drágakőként fúródnak tekintetembe, és érteni fogjuk egymást, mint régen. Drága kis „Malacka”. Le­gyen neked nagyon szép a kert, barangold be zegzugait. Tetszeni fog neked. Ha éppen nem vagyok ott, akkor is rád gondolok. Sosem hagylak egyedül.

Fontos a kert, mert egyidejűleg és egyszerre élem a jelenben a múltamat is, mert nélküle nem lehet jelen, hát még a remélt jövő, szükségem van a tudatra, hogy valahova örökké tartozom – a jelen bizonytalan és örökké változó tényező.

Csak egy valós múltból lehet rálátni a jelenre,       ahogy egy festménynek is megvan a szükséges nézőtávolsága, úgy a most sem nézhető közelről.

A „Ma“ szemlélésekor a szemeiden át néznek azok is, akik voltak, génjeidben, húsodban és szívdobbanásaidban ott rejtőzik a múlt, benne is élsz, vele gondolkozol.

A kert valóságos illúziói mindig körülölelnek, segítenek, hogy eltévelyedéseidből visszatalálj, és ha kell, akár tízedszer is képes légy újrakezdeni.

A séták alatt talán közelebb kerülsz mindenhez, ami megfejthetetlen, ami valami miatt fontos neked.

A kert az, ami a folyton változó – izgő-mozgó életedben az állandó, ami kiindulópont, ami örök. Mert egy látszólag élettelen mozdulatlanságnak is megvan a nyüzsgő élete, megvannak hangulatai, örömei és bánatai, csak bizonyos szemekkel és fülekkel érzékelhető valóságról van szó.