Megbékélés

Hogy idővel mennyire el tud szürkülni minden…
Persze az élet hossza, egyenes arányban van a szürküléssel. Már minden annyiszor ismétlődött, hogy szinte előre tudod mi fog következni. Akár a szeretkezés. Idővel, már tudod, hogy mi lesz a másik mozdulata, amire te mit reagálsz, gépiessé válik, mint az a színdarab, amit már ötszázadszor játszol. Nem unod, de fel sem dob. Messze van a hajdanvolt premier varázslatos hangulatától. Mondhatnád, minden történés legfeljebb hasonlít, de nem ugyanaz.

A különbség olyan kicsi, hogy külön kéne figyelni arra, hogy éppen melyik rezdülés volt más, mint utoljára…
De mindennel így van az ember.
Már túl vagy az ötezredik étkezésen, a harmincadik nyaraláson, úsztál, napoztál, söröztél és síeltél, cselekedtél jót, meg hibáztál eleget. Mi lehet még, ami új, ami megkergeti a vérkeringésedet, vagy csak addig süppedsz a monotóniába, míg összecsap a fejed felett, és elnyelődsz? Még utoljára elénekeled a kilépőd egy sorát, hogy ˝Volt- nincs, fene bánja…˝ Az egészben az izgalmas, hogy nem tudod mikor lesz vége. Mormogta magaelé a kis emberke, álláig húzva paplanját, mint valami védelmi eszközt az elmúlás ellen.

A hajópadlós toronyszobában nagy volt a rendetlenség. A vén vaságy is lehangoló látványt nyújtott, több volt rajta a kopás, mint a festék. És benne a madárcsontú vénember…
A roggyant íróasztal, tele könyvekkel és ráhajigált ruhákkal, kifakult szőnyeg, ferdén lógó kép a falon, már vagy nyolc éve meg akarta igazítani… A portól szürke ablakszemeken épphogy bekandikált a napfény.

Csak feküdt, csukott szemekkel, és nem gondolt semmire. Egy jókora zöld légy zümmögését hallgatta, megnyugtatta az állandó duruzsoló hang. Napfény, csend, légyzümmögés- gondolta elégedetten, és még kényelmesen is fekszem. Mit akarhatok még?
Az ember, végigfantáziálja az éveit, és mire rájön, hogy nem akarhat semmit, meg is öregedett. Becsapva érzi magát, holott nem történt más, mint önbecsapás. A léted, egy egyszemélyes burleszk, és nem veszed észre. Mindent magadnak csinálsz, csak téged érdekel igazán, és hogy mások hogy viszonyulnak az ügyetlenkedéseidhez, hát az aztán tökmindegy.

Valójában egyedül vagy végig, csak a sors, tapintatból körédvetít egy fiktív világot, hogy ha netán egyedül éreznéd magad… Bezony testvér, egyedül ülsz a lelátón, és a vetített meccs végén, egyedül mész ki a stadionból. A tülekedés és anyádozás, a sors vetítette tréfa…

Ahogy elmenni is egyedül kell.
Nem szabad semminek nagy feneket keríteni, mert a végén észreveszed, hogy soha nem is volt neki, és akkor szomorú, és rémült leszel. Hát ha már ez az igazság, legalább ne csinálj hülyét magadból…
Ne is kérdezz, mert tudod a lehető válaszokat.
Kicsi a repertoár, körülbelül ugyan azokat kérdezheted, és ugyan azokat válaszolják rá. És valljuk be, nem is érdekel igazán, amit kérdezel… Csak keveregsz a társadalomban, néha teszel valamit, amiről úgy döntesz, hogy jólesett, mert hogy neked mi a jó, és mi nem, azt is te döntöd el.
Minden megközelítés kérdése. Csak a történet végén dönt helyetted valami.

Azt hiszed, kifelé élsz. Pedig befelé. Te, egy egyszemélyes világ vagy, és a magad módján tökéletes. Mit akarhatsz Még?

Csukott szemekkel feküdt a kopott vaságyában. Jól betakarózott, békés volt, és elégedett…