Márvány utcai hétköznapok

Nagyapám, Szűcs György emlékére

Az emlékeknek hosszú, és vakítóan fehér szárnyuk van. Köröznek az arcod, fejed felett, örökké érzed szelüknek hűvös emlékét, még akkor is, mikor már messze a távolban repülnek, és feloldódnak a csillagokban.

Anyai nagyszüleim a Márvány utcában laktak. Az utca, a házak szinte nem változtak semmit, csak eltűntek az emberek. Na nem mindenki, csak azok, akiket gyerekként ismertem.

Néha ott járok házai között, ilyenkor rám lehelnek a félhomályos kapualjaik, dohos-hűvös leheletük  semmivel nem téveszthető össze. Mindenhonnan integet egy hirtelen felbukkanó emlék, ami csak hozzám szól, rajtam kívül nem érzi, és nem látja senki.

Ahogy elhaladok az üzlethelyiségek mellett, szinte látom a Flink hentest, akinek mindig megbámultam hosszú, háncsfonatú hússzállító szatyrát, látom a kocsmát a sarkon, ami most étkezőhely, látom a Sipos úr suszteráját, függönnyel volt leválasztva a műhely a lakórésztől.

Rám köszön a múlt. A szabóság, a pocakos Iván bácsival az ajtóban, amint botjára támaszkodva beszélget nagyapámmal. Jó barátok voltak. Minden hétfőn, az „Iparos vasárnapon”, együtt ültek átellenben a Kisrablóban, ebédig söröztek, persze igen mértéktartóan.

Aztán a Kuncze cukrászda következett a sorban. Kunczéné panaszkodott nagyanyámnak, hogy az új inasgyerek képtelen megutálni az édességet, hetek óta nyakló nélkül zabál. Ha így megy tovább, kénytelenek lesznek elküldeni.

Az Ugocsa mozi! Sokszor törte a fenekemet kényelmetlen faszékeivel.

A Kaszás néni drogériája! Az üzlet a 44-ben, a kapu mellett volt, de itt a házban volt a lakása is, az első emeleten. Vastag asszonyság, elképesztően görbe lábakkal. Ma sem értem, hogy volt képes menni velük. Talán kaszáspókra emlékeztető megjelenése és modora miatt féltünk tőle.

 A Márvány utca 44 ma is olyan, mint régen. Körfolyosói egy tégla alakú keramitkockás udvarra néznek, középen pár jellegtelen, igénytelen cserepes növénnyel, meg az elmaradhatatlan porolóval.

Nagyszüleim az első emelet baloldali három lakás közül a középsőben laktak. Mellettük a Prokop Puliék – olyan egykorúak lehettünk – bátyja és nővére, a Panni sokkal idősebb volt, mint mi.

A másik szomszéd egy asszony volt a lófejű lányával. Nekünk már ő is néni volt, mert volt egy gyereke. Kmettiéknek hívták őket.

Majd a Balogh Pityuék következtek. Apja, a Balogh bácsi teherautósofőr volt. Akkora kosz volt náluk, hogy még most is emlékszem a szagára. Pityunak még élt a vén nagyapja. A Pityu egyszer rondán elvágta a kezét, és hülye nagyapja tanácsára behintette sóval. Ma is hallom az üvöltését.

Velünk szemben, a másodikon, a sarokban lakott egy öreg katonaorvos. Mindig első háborús zubbonyban és sapkában ült a folyosón, napoztatta két meztelen lábát, amik ijesztően dagadtak és vörösek voltak.

Vele egyvonalban laktak a Pettenkofferék, koffernek hívtuk a lányukat. Már nincs előttem az arca.

A negyediken laktak a Robiék. Pár évvel idősebb volt nálam, és olyan klassz német játékai voltak, hogy egészen bele voltam gárgyulva. Légvédelmi ágyúk, tankok, és autók – gumikerekeikkel, mozgó alkatrészeikkel olyan tökéletes makettjei voltak az igaziaknak, hogy száz év múltán sem fogom elfelejteni. Meg voltam őrülve, ha játszhattam velük.

A háborús időkről is maradtak emlékeim.

Még ma is megvan az az ólomkristály vázácska, amit az udvarunkban ácsorgó orosz katona nézegetett, forgatva ujjai között, és készült földhöz vágni. Én meg odamentem és elkértem tőle. Rám nézett, aztán kezembe nyomta. Arra emlékszem, ha orosz katona keveredett udvarunkba, minden lakó eltűnt. Engem is lehordtak vázástól, hogy mit mászkálok közöttük.

Az oroszoknak az utcánkban volt valami pékségük vagy kenyér­le­raka­tuk, rendszeresen jöttek teherkocsival, szállították a kenyereket. Mi, kölykök többen odaálltunk, és kiabáltunk: „Kleba- kleba”. Mindig volt a platón rakodó katonák között valaki, aki – ha a tiszt nem figyelt oda, – ledobott nekünk egy-két kocka alakú kenyeret, és intett, tűnjünk el. Eltűntünk.

Mesélték, hogy a Hertelendi utcában volt egy pince, – még halványan emlékszem is, melyik házban, – ahol német és magyar katonák húzták meg magukat szép számban. Az oroszok elállták a feljáratát, a bent rekedtek meg – nem volt mit tenni – megadták magukat. Ahogy jöttek fel feltartott kézzel, a magyarokat félreállították, a németeket lelőtték. Mérhetetlenül gyűlölték őket.

A házmester a földszinten székelt. Egyetlen fiukat Völgyi Gabinak hívták. Valamivel idősebb lehetett nálam. Barátaival a közeli grundon játszottak egy talált kézigránáttal, ami felrobbant.

Az udvar közepén ravatalozták fel, ma is emlékszem megdöbbenésemre, meg a barna koporsóra.

Szülei nem is tudták kiheverni egyetlen fiuk elvesztését, rövidesen el is költöztek a házból.

Húsvétkor végigjártuk a lakásokat locsolási szándékkal. Én ilyenkor rémesen feszengtem, de a többiekkel valahogy mégis elgurultam.

A földszinten lakott egy egyedülálló középkorú asszony, oda szerettünk menni, mert csokit adott szolgáltatásainkért, ami akkor bizony nagy dolognak számított.

Na és micsoda élmény volt a Nagyinál fürödni!

Vörösréz fürdőhenger, négy vaslábon álló jókora káddal. A hengert fürdés előtt fával kellett befűteni. Felejthetetlen, milyen hatalmas, de mégis  barátságos hőség sugárzott belőle és töltötte be ilyenkor a fürdőszobát.

Nem hogy fürödni, de fetrengeni is tudtam, akkora volt a kád. Nagymamának minden alkalommal úgy kellett kiimádkoznia engem a habokból. Kifelé kászálódva reméltem, találok a konyhakredencben mazsolás foszlóskalácsot, vagy töpörtyűs pogácsát. Hálistennek, sosem csalatkoztam ebbéli reményemben.

Nagyapám bordó anyaggal kárpitozott fotelja...

Búsulónak hívtuk, mert ebéd után beült az újsággal, és elaludt. Ha túl volt a búsuláson, gyakran az ölébe mászhattam, és hallgattam első háborús élményeit. Annyira belelovalta magát emlékeibe, hogy a „Muszkákról” villogó szemekkel, vicsorogva harsogott. Doberdó, Isonzó... múlhatatlan nyomot hasítottak belé.

Végigélte az „Őszirózsás Forradalmat”, a Lenin fiúk garázdálkodásait, a szellemi sötétség és vandalizmus terrorját, a „Komenisták” túlkapásait. Mérhetetlen gyűlölet és harag lángolt benne, mai fejemmel úgy gondolom, torkig lehetett az embertársakkal.

Nagypapa nem volt egy daliás termet. Alacsony ember volt, kis pocakkal. Könnyen méregbe gurult. Tartott is  mindenki a haragjától, mondják, én voltam az egyetlen ember a világon, akit szeretett. Én is szerettem.

Emlékszem egy tavaszi vasárnapra, mikor barátja, Iván bácsi, a szabó kíséretében haragos arccal megjelent Krisztinai lakásunkban – karján egy nekem szánt tavaszi kabáttal – és rámordult anyámra: – Nem vettétek még észre, hogy a gyereknek nincs tavaszi kabátja?

Az ő révén jutottam első ródlimhoz is.

A nagyi előszobájában volt egy hímzett kép. Nem lehetett nagyobb 25- 30 centiméternél. Keretben volt, üveg alatt. Fekete, fényes alapon égővörös fonallal kivarrt ördögfejet ábrázolt. Egészen Salvador Dali stílusában tervezték, – bár akkor még hírét sem hallottam Dalinak. Nem volt ördögportré a szó klasszikus értelmében, mégis látszott rajta, hogy ördög. Nagy hatással volt rám a kép. Mindig meg kellett állnom jártamban, hogy jól megvizsgáljam. Volt benne valami borzongató és megfejthetetlen.

Ma sem tudom mi volt az, ami megragadott benne, és azt sem tudom, később hova került ez a kép. Biztosan visszament a pokolba.

Emlékszem, egyszer nagy ribillió volt, mert a szomszéd Kmettiné bevert a falba egy bazi nagy szöget, ami a mi előszobafalunkon jött ki. Kmettinének nem sok érzéke lehetett a szögbeveréshez. A nagy szög olyan hosszan lógott ki nálunk, jókora tenyérnyi darabon lelökve a vakolatot, hogy akár egy kabátot is rá lehetett volna akasztani. Hiába gipszelték vissza a vakolathiányt, halványzöld falunkon továbbra is ott éktelenkedett a fehér folt. Nagymama nagyon zokon vette a szomszédasszony e megmozdulását, ma már azt hiszem, többek között azért is, mert nem szerette Kmettinét. Bár amilyen rendszerető volt, ezt nem csak egy haragosától, de akárkitől rossznéven vette volna.

A Hertelendi utca sarkán volt egy bicikliműszerész, a Strébli. Kerékpárt lehetett nála bérelni, egy órára öt forintért. Ahogy mai fejemmel visszaemlékszem, csontig lekopaszított gépek voltak, de azért lehetett velük bringázni. Ha sikerült pénzt szereznem, azonnal mentem a Stréblihez.

Egy alkalommal a Hertelendiben bravúroztam egy kölcsönbiciklivel, és akkorát estem, mint egy ház. Förtelmesen néztem ki, miután a kőzúzalékkal felszórt úttesten megállapodtam. Rövidnadrágos lábaimon kevés bőr maradt, vastagon bevont a szürke por, orrom is vérzett. Ijedtemben még bőgni is elfelejtettem.

Valahogy bevánszorogtam nagyszüleim mosó és vegytisztító üzemébe. A mángorlóban azonnal leállt a munka, rohantak nagyapámért az első helyiségbe, eközben az asszonyok megpróbáltak legalább a felismerhetőségig megpucolni. Rohadtul éreztem magam.

A régmúltból úgy jönnek elő az emlékek, benyomások, fájdalmak, örömök, hogy nem tudom higgadt, logikus sorrendbe kényszeríteni őket. Kavarogva törnek fel emlékezetem félig betemetődött kútjából, és mindegyik egyszerre akar szóhoz jutni.

Egyszer nagyapámmal mentünk haza valahonnan. Ő pár méterrel előttem haladt a járdán. Az alsó Márvány utca járdáját a vasút oldalán akkor még bazaltkövek burkolták. Én csökkent értelmű gyerekként viselkedve azzal szórakoztam, hogy minden ötödik lépésnél leköptem az előttem fekvőt bazaltkockát.

Egy velem szemben jövő öregúr – felháborodva gusztustalan viselkedésemen – botjával fenyegetve nagy hangon zsémbelődni  kezdett. Nagypapa erre megpördült, és védelmemre kelve majdnem felöklelte az öregembert. Nem tudta ugyan, miről van szó, csak azt látta, hogy bajban vagyok.

Sok évig szégyenkeztem, mikor ez a kalandom eszembe jutott, még máig sem sikerült elfelejtenem baromkodásomat. Az azóta eltelt tengernyi év alatt biztosan követtem el sokkal súlyosabb hülyeségeket is, de ez a történet mélyen bennem maradt.

Gyermekkorom helyszínei közül számomra az egyik legfontosabb nagyszüleim mosó­- és vegytisztító üzeme volt. Nagyapám üzemében, melyhez a központi telephely és nyolc fióküzlet tartozott, negyven alkalmazott dolgozott. A pocakos szabómester, Iván bácsi „szalonja” mellett volt a központ, a „főhadiszállás”. A nagy szuterén helyiségbe széles falépcsők vezettek le. Másik kijárata a Hertelendi utcára nyílott, ott volt az ipari bejárat.

Elől dolgoztak hármas sorokban a vasalónők gázvasalóikkal, a nagy és kis „Katin”, amin az ingujjakat vasalták. A terem végén csattogott-sziszegett a nagy kompresszor. Nem volt szabad közel mennem hozzá, de a vészjósló szíjmeghajtás csattogása nem is bátorított arra, hogy közelebbről megismerjem. A teremnek ebből a végéből nyílott a Hertelendi utcára néző hodály, ahol a mángorló gépek dolgoztak.

A fő gépterem a 44-ben, a földszinten üzemelt. Emlékszem a nagy és félelmetes szeneskazánra, meg a terebélyes centrifugára. Utóbbinak olyan ereje volt, hogy miután leállt, belső faláról egy hosszú, falapátra emlékeztető szerszámmal kellett kifejteni az ingeket, annyira rátapadtak.

Egy időben nagyapám egy siketnéma mosómestert foglalkoztatott, aki olyan kapós volt a szakmában, hogy nagypapa nagy fizetésért is alig tudta megszerezni. Jó munkás volt, de egyszer mégis kitört a parasztgyalázat. Egy alkalommal a megszokott trükkel sem tudta kiszedni a centrifuga belsejébe letapadt ruhákat. Nagy mérgű ember lévén, – mondják, ez mosodás tulajdonság – dühében belemarkolt a centrifugába, tépte-cibálta kifelé az ingeket, nem hallván, hogy recseg-ropog, szakad az egész. Meg is lett az eredménye, fizethette az öregem a kárigényeket. Mondanom sem kell, a mestert azonnal kidobták.

Mindenféle félelmetes masinákra emlékszem, hajtószíjak ijesztő erdeire, minden mozgott, csattogott, sistergett és gőzölt. Valami ilyennek képzelhettem a poklot.

Itt, a fő gépteremben volt többek között két hatalmas mosógép. Ha a külső vasajtókat kinyitották az oldalukon, láthatóvá lett egy kisebb, belső vörösrézhenger, szintén kétszárnyú ajtóval, oldalán rengeteg lyukkal. Ebbe a csillogó hengerbe kerültek a ruhák mázsái. Még mindig hallom dühös morgásukat.

Az egyik gépet egyszer javították, és a szerelő beejtette a csavarhúzóját a belső rézdob és a külső burkolat közé. Szűk volt a hely, sehogy sem tudták kiszedni onnan a csavarhúzót. Mikor próbaképpen beindították a gépet, éktelen csörömpölés jelezte, hogy így nem lehet üzemeltetni.

Az esetet követő vasárnap délelőtt lementünk nagyapával az akkor néptelen gépterembe. Ő beemelt engem a rézhenger nyitott ajtaján, én hasaltam az ajtóban, ő meg kézzel lassan forgatni kezdte a hengert. A külső burkolat alján egyszer csak megláttam a szerszámot. Az én akkor még kis kezem befért a két henger közötti keskeny résbe. Lenyúltam és beemeltem magamhoz a csavarhúzót, nagyapa meg addig fordította a hengert, míg a két henger ajtói találkoztak. Ekkor óvatosan kiemelt a gépből. Nagy megkönnyebbüléssel mentünk ebédelni, ami mindig déli tizenkettőkor kellett történjen.

Mondják, egyszer rettenetesen dühbejött. Állítólag az egész Márvány utca elbujdosott.

A teherkocsin kívül akkor még dolgoztak lovak vontatta stráfkocsik, többek között ezek is terítették az árut a fióküzleteknek. Az egyik ló valamitől megriadt, és felvitte a kocsit a járdára. Egy arra haladó idős urat a kocsi kissé nekinyomott a falnak. Nem sérült meg komolyabban, de vérzett az orra.

Másnap megjelent az újságcikk: „Folyt a vér a Nagy­boldogasszony útján”.

Nagypapa még aznap futó látogatást tett a szerkesztőségben. A lap gazdája, gondolom, egy életre megjegyezte, hogy bármit is csinál a Szűcs mosoda, arról jobb említést sem tenni.

Anyámék szerint én voltam a világon az egyedüli élőlény, aki azt tehettem, amit akartam.

Egy példa, mekkora hörcsög volt a nagypapa.

Volt egy kétméteres behemót teherkocsisofőrje az öregnek, akiről kiderült, hogy lop. Tata olyan dühbe gurult, hogy a kapu alatt, ahol elkapta, két pofont levágott a toronynak, technikailag ezt csak úgy tudván kivitelezni, hogy mindkét esetben felugrott. Groteszk látvány lehetett.

Nagyanyám, aki szemtanúja volt az afférnak, tisztán látta, ha a sofőr visszaüt, hát a nagypapának vége.

Persze azonnal kirúgta a pasast.

Egyszer nagyapám valahonnan szerzett egy pisztolyt. Nagymama ragaszkodott hozzá, azonnal tüntesse el. Az öreg erősen ellenkezett, mondván ő ért hozzá. A kompresszor mellett ült, és játszott a fegyverrel.

Hogy mit csinált vele, mit nem, a pisztoly elsült. Anyám mesélte, akkorát szólt, majd mindenki becsinált. Az öreg is megrémülhetett, hiszen még érvényben volt a statárium. Azonnal leállíttatta a gépeket és kikapcsolta  a világítást. Isten tudja, meddig kuksoltak a félhomályban, míg megnyugodott, hogy az utcán nem reagált senki a durranásra.

A pisztoly örökre eltűnt.

Ahogy nagypapa idősödött, lehetőleg a sasadi kertben tartózkodott, gyakran kint is aludt a faházban. Egy vasdorongot készített az ágya mellé, mondván, ha tolvajok jönnek, majd ő elintézi a dolgot. Annyira mély alvó volt, hogy nyilván kellett volna tartani, – persze ő ezt sosem ismerte be. Így kérdéses, hogy adott esetben kinek a kezébe került volna a vasdorong…

Ma, ha néha bemegyek a 44-be, egyszerre rohan rám a rengeteg árny, és a szomorú emlékezés.

Hamar ki is jövök, nehogy megtörténjen az égbekiáltó disznóság, hogy megkérdezze valaki, mit keresek itt.

Tőlem! Aki joggal kérdezhetné ezt minden ott lakótól.

Márvány utca 44. Nem is lakóház, hanem egy hatalmas és kiapadhatatlan emléktár. Nekem megelevenedik, és minden ismét láthatóvá válik, ha ott vagyok. A mostani lakóknak láthatatlanok az emlékek, csak hozzám tartoznak, az én életem múlhatatlan részei.

Ma már talán csak én tudom, hol állt a Völgyi Gabi koporsója, és miért kopog a kövezeten az eső azóta is olyan kétségbeesetten.

Csak én tudom, hogy a Prokop néni krémese milyen észvesztően finom volt, és hogy a fagylaltja ünneppé varázsolta a nyomorult hétköznapokat.

Emlékszem Rózsa nénire, vasalónő volt. Kövérkés, ros­szul öltözött, többgyerekes asszony. Férje elitta még a Krisztus könnyét is, fizetés után pár nappal már – ha a nagypapa hallótávolságon kívül volt – előleget kért nagyanyámtól, mert  nem tudott enni adni a gyerekeknek. Nagymama mindig adott neki, amit aztán a következő fizetéskor „elfelejtett” levonni. Rózsa néni papucsban tudott csak járni, olyan dagadt és elszíneződött volt mindkét lába. Ezeken a lábakon állt, és vasalt egész nap.

Csapongó emlékeimet igyekszem mederbe terelni, bár ahogy így visszaolvasom a leírtakat, nem  igazán sikerült.

1949-ben történt.

Nagyapám agyvérzést kapott. Úgy maradt meg emlékezetemben, hogy még ma is egy fénykép élességének megfelelően látom a legapróbb részleteket is. Nagyon rossz állapotban volt. Apám mindent megtett, ami orvosilag elképzelhető, de még egy laikus számára is egyértelmű volt, itt a vég.

Mikor utoljára láttam, hátán feküdt, tátott szájjal vette a levegőt, még ma is hallom erőszakos zihálását.

Már besötétedett, mikor hazaindultunk. Hazaérésünk után nem sokkal telefonált nagy­mama, hogy az öreg elment.

Teljesen összezavarodott lélekkel, értetlenkedve és tehetetlenül álltam a tény  előtt, egy gyerek számára végképp elfogadhatatlan esemény kellős közepén.

Kilenc éves voltam.

Ami nekem megmaradt, az a rengeteg benyomás és emlék, meg egy világossárga vászon hálóing, ami az övé volt, amit nekem adtak, mert ragaszkodtam hozzá.

Enyém maradt minden, ami elmesélhető, ami elmesélhetetlen, egy szeretettudat, ami mindennél többet ér, mert segít élni.

Te drága, öreg méregzsák. Ölelje át lelkedet az örök nyugalom.

Nem élte meg, hogy államosítás címén mindenét elvették, és nagymamát „kártalanították” az elvtársak.

Nyolcszáz forintot kapott.

Az emlékeknek hosszú, és vakítóan  fehér szárnyuk van.

Megmarad szelük hűvös érintése,

még akkor is,

mikor már messze, a távolban repülnek,

feloldódva  az ég végtelen kékjében.