Toronyszoba


A szűk kis toronyszoba ablakában a viseltes-helyenként szakadozott függönybe belegabalyodott az éjszaka.
Felszívta a tűnő kert bokrai között bolyongó-vak emlékeket, halódó neszeket.
Tömege mindent elsodort, eltépve az időt, vakká téve a szemeket. Lomhán kúszott felfelé az épület falán. Csak a hold hideg fénye világított, szerető anyaként végigfuttatta fakó ujjait a kékes félhomályon.
E csendes-lassú hullámzásban egyre kivehetőbbé vált a tárt ablakon beúszó ködhajó.
Lebegő árnya közeledett, kivilágítatlan fedélzetén láthatatlan utasaival.

Múltbamerült- holt érzelmek lehelete érződött a sötét szoba légterében, nyúlósan rámtapadva, felidézve emlékezetemben mindent, amit el akarok felejteni.
A hajótest szinte arcomat érintve balra fordult, a bársonyos sötétségben végiglebegett a szobán, elérve az ablakot. Kikúszott a végtelen éjszakába.
Egyre kisebbedő-derengő alakja még sokáig látszott a semmiben, magával víve belőlem valamit ami pótolhatatlan, aminek hiányát sosem tünteti el a könyörületes, jótékony feledés.

Nincsenek megjegyzések: