Levél Apámnak

Mire rám mutatnál: nem vagyok.
(Füst Milán)


  Drága Papa.

     Most, hogy ennyi éve nem láttuk egymást, eljutottam odáig, hogy írjak neked levelet, és még így is igen furcsán érzem magam amiatt, hogy írásban fordulok feléd, nem a szokott módon szóban.
Ma már hiszem azt, hogy egy gyereknek el kell érnie egy bizonyos életkort ahhoz, hogy képes legyen az apjának írni. Most sem vagyok benne egészen biztos, hogy sikerül, mert annyi minden jut eszembe egyszerre, hogy inkább egy lelki zűrzavarra emlékeztet, mint értelmes gyermeki megnyilvánulásra.
A kommunikációnak ezt az írásos formáját talán a köztünk feszülő kor- és generációs különbség, no meg a bennem, mint fiatal emberben uralkodó, a belső változások okozta állandó káosz nehezítette meg eddig, meg hát az is, hogy az őszinte érzelmek kimondását korábban magam is egy férfihoz nem méltó gyengeségként értékeltem.
     Egy fiatal ember folyton alakuló kialakulatlanságában hatalmasan félre tud értékelni pusztán „csak” emberi megnyilvánulásokat, és mire erre ráeszmél, már késő.
Nekem már csak a remény jutott, hogy a te intellektuális szinted és belső érzékenységed jelezte ezt, és tudtad, ez egy átmeneti állapot, mert a béka is először ebihal.
Egy kamasz fiú tele van hittel, csak később veszi észre, hogy bátran a szó elé biggyesztheti a „Tév” ki­egészítést.
     A tény, hogy az ember akkor jön rá sok dologra, mikor már késő, a sorsnak olyan kegyetlen büntetése, amit egy életen át cipelni kell, mert visszafordíthatatlan történtekkel ugyan mi mást lehetne csinálni.
Számtalan villanásnyi emlék kavarog bennem. Mikor estén­ként – rendelés után – zongoráztál, szinte minden számhoz fűződött valami emlék diákkorodból… vagy mikor a háború alatt Kievnél egy lebombázott ház tűzfalának támasztott ajtó mögött operáltál egy sérült katonát, az ukrán falvak muzsikjai levett kucsmával tisztelegtek vöröskeresztes jelzésed láttán. Még ma is őrzöm azt a kis sze­rény ikont, amit egy súlyosan beteg kisfiú szüleitől kaptál, akik hálá­ból a szoba sarkában felépített házi oltár ikonjai közül felaján­lották: válaszd közülük, amelyiket akarod – és te egy nagyon szerényet fogadtál csak el, mert tudtad, a komoly régi darabok családi    ereklyék, nem akartál gesztusukkal visszaélni.
Mert megint nem a szerzés hajtott, számodra az volt a legnagyobb ajándék, hogy meg tudtad menteni a gyereküket.
     Arra már én is homályosan emlékszem, hogy a Pauler utcában, a légópincében bujkáltunk sokad­magunkkal, te a folyosón, egy hordágyon operáltál – még víz sem volt – négy katona petróleumlámpákkal világított, hogy legalább láss valamit, ott térden állva.
Az sem volt semmi, mikor 1946-ban – akkor egy évig Győrben laktunk – egyik este orosz katonák rontottak be hozzánk, cipelve egy magas rangú tisztet, akinek egy katonai jármű csúnyán elintézte az egyik lábát. Sikerült több nekifutásból annyira rendbehoznod, hogy a számtalan ajándék mellett rá akartak venni, menj ki velük Moszkvába, olyan professzori állást kapsz, amilyet csak akarsz.
De kicsit előreszaladtam, maradjunk a Pauler utcá­nál.
     Miközben a hordágyon fekvő katonán megpróbál­tad a lehetetlent, szaladtak a figyelők, és jelentették, jönnek a nyilas testvérek ellenőrizni, és számodra, aki nem mentél vissza a frontra, belátha­tatlan következménnyel bírt volna, ha megtalálnak.
A Holényi festékboltnak volt egy segédje, alacsony, sovány, féregszerű férfi, aki igen büszkén hirdette: ő őskeresztény. Ez a lelkes nyilas párttag úgy tudott vonulni, mint egy délceg kakas. Ótvara miatt vigyázni kellett vele, ha rendelésre jött, távozása után a Mama fertőtlenítővel lemosott mindent, amihez csak hozzáért.
Ez az ember maga volt a jelentéktelenség tornya, akit élete folyamán a nyilas testvérek vettek először emberszámba. Túláradó boldogságában és fontosságában szárnyakat kapott – de egyik nap eltűnt.
Beszélték, akkora lelkesedéssel működött közre a deportáltak lakásainak kifosztásában, hogy nézetkülönbsége támadt a többi testvérrel, akik a vita hevében egy­szerűen agyonlőtték.
Nyugodjék békében – ha tud.
     Az emberek rákfenéje az örökös döntési és szelektálási kény­szer. Ő dönti el például, melyik állat szaporodhat, és melyiket kell kiirtani. Mi élhet, és mi nem.
Egymást sem kímélik. Meghatározzák, ki okos és ki buta, ki mennyire – és mire – használható, ki milyen fajta, vallású, kinek szabad élni, kinek nem.
Egyre több apróság bukkan fel emlékezetemben, talán még kedvem is lenne szóba hozni őket, de megtanultam, soha nem szabad az igazat leírni. Nem szabad. Az emberek fele nem fogja érteni, a többi meg nem meri. Ezért aztán hülyének néznek, jobbik esetben nem vonnak kényszerkezelés alá, és megúszod azt, hogy egy serteperte naffőnököt, egy Algernont csináljanak belőled, aki csak a sajtra koncentrálsz.
Ha leírod az igazat, békés életed jelentéktelen és arc nélküli folyásának vége, nincs többé te, a meg nem értés középpontjába sodródsz, és elvérzel. Tetemeden az elkövetők megkönnyebbülve járják örömtáncukat, hisz többé senkit nem zavarsz, és nekik nem kell szembesülniük a ténnyel, hogy te sugárzol valamit, amit ők nem értenek.
     Az ember nem tudja, mikor jár jobban. Ha fiatalon távozik – megúszva egy csomó kellemetlenséget, ha férfikorának legszebb idejében, még ereje teljében, vagy ha késő öregségében mond pardont, miután úgy az idegeire ment szeretteinek, hogy már az is utálja, aki szerette.
Te mindig tisztességes, becsületes ember voltál, elkövetted azt a hibát, hogy úgy gondoltad, más is az. Mert hitem szerint az igazság valahol középen van.
     Az embereket nem érdemes sem szeretni, sem gyűlölni. Elég csak tudomásul venni és betartani a szabályt: a bizalom alapja a gyakori ellenőrzés, mert ha a dolgok igazak, akkor is lehetnek ellenkező előjelűek, az igazság annyira szubjektív valami, hogy egy­idejűleg több is lehet belőle.
Legyen elég nekem a saját, jól megfontolt tévedéseimet elviselni. Minél kevesebb egy döntésben a szubjektív motívum, annál hátrányosabb a döntést hozó helyzete.
     De nem is szokás keresni az igazságot, ha meg is találnák, mire mennének vele? Esetleges megléte bődületes zavarokat, kényelmetlenségeket eredményezne, nél­kü­le is van baj elég.
Hogy valójában ki is lopta el a kabátot, ez csak a volt tulajdonost érdekli, meg azokat, akik abból élnek, hogy a kabátot keresik. Talán az a legbölcsebb, ha maradunk a régi jól bevált semmiben.
     A napokban kezembe került egy régi fénykép. A Kisdunán vagyunk, ronda hideg őszi időben, és csukázunk. A Dini kollégád is velünk volt, aki erősen emlékeztetett egy öregedő puttóra. Meséltétek, hogy egyszer egy ijedt kisgyerek ült a fogorvosi székében, és rémületében doktor néninek szólította Dinit. Az egész intézet ezen röhögött.
     A népek zöme még életében próbál valamit csinálni, ami miatt távozása után emlékeznek rá. A sors fintora: távolról sem kell valami nagyot elkövetni, nem lehet mindenki egy Savonarola vagy VIII. Henrik, elég, ha egy furcsaságuk fennmarad.
Ilyen volt Dini, a puttó.
     Emlékszem, egy horgászást követő hallakoma alatt a kupacba gyűlt halszálkákat mind egy szálig megette, és nem lett semmi baja. Ez a mutatványa nálam biztosította számára az öröklétet.
Mikor rászántam magam az írásra, nem is gondoltam, hogy ez lesz a vége. Egy intenzíven kiömlő emlék­özön minden szépsége ellenére is nehéz. Számtalan villanás, töredék és elhalványult részlet bukkan fel bennem, ami fájdalmasan szép, de mivel mindketten tudjuk, mikről van szó, nem akarom magunkat kiadni, hátha idegen szemek is olvassák. Úgy érzem, összetartozásunk feltétlenül fontos eleme, hogy legyenek, maradjanak dolgok amikről csak mi ketten tudunk.
     A Mamának írt hajdani szerelmes leveleid ma is a családi iratok között pihennek, és sosem fogom őket elolvasni.
Ha belegondolsz, a szavak mindent ki tudnak fejezni, amit ki sem mondunk. Például, ha azt mondják valakiről: X elhunyt, eltávozott, netán jobb létre szenderült, megtért teremtőjéhez satöbbi, az „Valaki”-volt.
Ha meghalt, elhalálozott, lehunyta szemeit satöbbi, az átlag valaki lehetett.
Ha kinyuvadt, feldobta a pacskert, kifingott, akkor az egy senki.
Ha kutyás embernek pusztul el a kutyája, az meghalt.
Ha nem kutyás nyilatkozik, akkor az állat megdöglött. Ezt a kifejezést emberre is használják, ami kimondatlanul is jellemzi az elhunyt milyenségét, környezetének hozzá való viszonyát.
De bármit is mondanak, a lényegen nem változtat.
     A nagy elme díszes síremléke alatt is egy halott fekszik, meg a Don erdős partjain sorakozó jeltelen sírokban is.
Állítólag Napóleon mondta: A dicsőség a holtak napfénye. Ez igazán szép gondolat, de nem hiszem, hogy van elhunyt, akit ez bármiért is kárpótolhatna. A halál csak addig lehet irodalmi és filozófiai értekezések témája, amíg mások haláláról van szó.
     Abban is igazad volt, hogy a pénz nem egy elha­nyagolható dolog, de az ember életének fontos hozzávalóit nem oldja meg. Lehet valaki nagyon gazdag, ugyan­akkor az elhagyatottság szintjén magányos, gazdagsága még gyanakvóvá is teszi, ami reális is, mert nagy valószínűséggel tényleg hátsó szándékokkal közelednek felé, és pénzének tudatában akaratlanul is felvesz egy olyan viselkedési formát, ami ellenszenvessé teszi. Pénzért sosem árultak szeretetet és törődést, barátságot, és gesztust. A pénznek csak racionalitása lehet, melege soha. Végső fokon, csak színes papír.
     Mikor elmentél, az egész mindenség valami robbanásszerű hang kíséretében darabjaira szakadt. Eltűnt lábunk alól a talaj, minden megkérdőjeleződött, csak a tátongó űrt láttuk – ami bennünk utánad maradt.
Aztán minden ment tovább. A villamosok ugyan­úgy jártak, a srácok ordítoztak az utcán, nem szűntek meg közintézmények, a Zöldfa vendéglő illusztris ügyfelei sem lettek józanabbak.
     Időnként kezembe kerül a „19.-ik Gyalogezred Története” című nagy alakú könyv, amiben a te apád – az én szeretett nagyapám – is benne van. Ezt a féltett kincsét nekem dedikálta: „Rajongásig szeretett egyetlen fiú unokámnak, életem legszomorúbb napjaiban 1944.”
     Drága Nagypapa! Becsülettel betartottam, amire kértél búcsúszavaidban. Soha nem felejtettelek el. Ha jön a ködhajó, meg­indulok felfelé a leeresztett feljárón, és nagyon remélem, ott fogsz engem várni apámmal együtt a korlátnál.
     A könyvbe írt leveledet még a mai napig sem tudom könnyek nélkül elolvasni, sem megköszönni, sem válaszolni nem hagytál nekem időt.
Mindig az idővel van baj. Mindenhez kevés. Haladási tempója gyorsabb az ember helyzetfelismerési képességénél, és utólag nincs lehetőség korrigálni, mert ez egy racionális, kegyetlen játék, amiben az élet hossza szerint nő az elvétett pillanatok száma.
Nagyon fontos a családi háttér. Nekem szeren­csém volt, nélkülük minden siker és kudarc elszürkül, értelmét veszti.
     Minden nézőpont kérdése. Úgy aranyozod be,   vagy teszed rémessé életedet, ahogy akarod. Nem lehet mindenkiből hörcsög, vagy hős. Nem pusztulhat el mindenki egy mérgezett magtól. Abban hasonlít a két tábor, hogy mindegyiknek mennie kell.
A temetőbe nem járok ki. Egyszerűen azért, mert nem vagy ott. Ugyan, mit is keresnék abban a sírokkal megzsúfolt kertben, amikor van egy sajátom, amiben jelen vagy, ugyanúgy sétálhatsz a fekete tó partján, mint én, és neked is válaszolnak a lángvörösben pompázó sellők, mint nekem. Minek is mennél máshova, mikor itt megidézhetem a többieket is, akiket szerettél.
Na meg kerten kívül is velem vagy. Most is mögöttem állsz, és figyeled, mit írok. Hiszen benne élsz minden mozdulatomban, gondolataimban és döntéseimben, amik – igaz – nem mindig helyesek, de hozzám tartoznak.
     A napokban egy bevásárló központban nekem rohant egy nő, elképedve magyarázta, azt hitte téged lát. Lehetséges, egy pillanatra te voltam, amiben nem találok semmi furcsát.
Ma sem látom tisztán, a velem történő dolgok közül mi az iga­zi valóság, és mi az, amit nem kell, hogy komolyan vegyek. Azt gyanítom, a fontos dolgok bennem játszódnak le, és nem körülöttem.
Te már minden titkok tudója vagy, megszabadultál a kételytől, bizonytalanságtól, túl vagy a nagy utazáson, amitől remélem, kisimulnak a lélek ráncai.
     Emlékszel, mennyit horgásztunk a Kisdunán? Milyen nagy igyekezettel tolta a Budai féle farmotor az öreg ladikot? Zúgtak mellettünk a náderdők, elbújtatva a riadozó szárcsákat és más vízimadarakat. A hókony vízének békalencse-áradata úgy lefogta az evezőinket, alig tudtunk haladni. Felejthetetlen az a béke és nyugalom, az az időtlen tisztaság, ami a nádközti tisztáson fogadott minket békazenés aláfestéssel A növényzet folyton bomló és megújuló jellegzetes mocsárszaga még ma is az orromban élő emlék.
     Drága Apám. Benned megvolt a bölcsek megbo­csátani tudása, belőlem az igazságtalan, aljas dolgok soha nem múló haragot és bosszúvágyat szülnek, amit elviselnem is terhes, de nem tudok rajta változtatni.
A génhibás, ócska sejthalmazoknak a megbocsátás csak olaj a tűzre.
Elképesztően gyorsan szállnak az évek, azonos korúvá lettem veled, egyre jobban értem és megértem apró rezdüléseidet is.
     Lányom, az unokád – akit láthatóan szerettél s aki igencsak kicsi volt – emlékszik rád; a fontos emlékeit őrzi az ember, ha sok van belőle, segít életben maradni.
Hogy mennyire fontos az életben a szerencse! Az élet paradoxonja… A Pauler utcai légópince nyilas ellen­őrzései alkalmával átrohantál a szemben lévő ház első emeletére, a Gestapo irodájába, ahol a vezető egy vezényelt osztrák tiszt volt, aki ott tartott, míg a veszély el nem múlt. Becsöngette az őrséget, utasította őket, ha a nyilasok be akarnának jönni az épületbe, nyissanak tüzet. (Nagyra értékelhette a nyilasokat a Gestapo…) Persze, azoknak eszébe sem jutott az épületet ellenőrizni.
Ez a tiszt mondta neked: meglátod doktor, majd ha vége lesz a háborúnak, az én két gyerekem fog hozzád jönni nyaralni, a te két gyereked meg hozzánk.
Ennek az embernek, a nagy visszavonuláskor nyoma veszett…
     Emlékszel a Piroska nénire? Ő volt a tejbolt korlátlan úrnője, olyan éktelenül kövér volt, hihetetlennek tűnt, de fel tudott hozzád jönni kezelésre az első emeletre gyalog.
A vitéz Szentnémethy Feri bácsira? Gyárban volt éjjeliőr. A vezérigazgató még magyarul is alig tudott, az éjjeliőre meg beszélt vagy hat nyelvet. Kemény repülőtiszt lévén nem sikerült elpusztítani.
Elfekvőben halt meg – teljesen egyedül.
Már nagyon sokan elmentek, mióta nem vagy itt. Mostanában már én is gyakrabban hallom a Styx surrogó-lágy hangját, hallani vélem Káron evezőinek tapintatos, nyugodt csapásait. A halk és óvatos loccsanások talán még nem felém közelítenek, de agyamban egyre erősebben hallom őket, és tudom, csupán idő kérdése az egész.
     Tudod Papa, a kozmopolita fogalmát sokan valami ledegradáló létezőnek hiszik. Pedig ha belegondolok, egy kellemes állapot. Nem gyötörheti honvágy, mindig az a hazája, ahol éppen van, és ha egyszer meghal, akár a másvilágon is lakhat, nem okozhat neki lelki problémát.
Társadalmi megítélése – az egy dolog, de hogy neki nem hátrány, abban hiszek.
Te, aki már mindenen túl vagy, és én, aki semmin, mit tudok neked mesélni, ami téged ott érint? Te az érem mindkét oldalát látod, én meg legfeljebb az élét.
Nem vagyunk egy súlycsoportban. Neked már van rálátásod az egészre, az én látótávolságom meg centikkel mérhető.
Úgy lehetsz velem, mint én mondjuk egy három éves gyerekkel, aki vég nélkül csacsogja szamárságait, én pedig elnéző türelemmel hallgatom.
     A napokban eszembe jutott Becker Lenke néni, a régi műtősnőd, aki egy soproni poncihter volt, határozott és kiegyensúlyozott egyéniség. Ádi bácsi – a férje – pedig zsidó. Gyermektelen emberek voltak, szerintük ebből a keveredésből észvesztő utód származna.
     Emlékszem Ádi bácsi gyönyörű bélyeggyűjteményére, minden szabadidejében albumjaival foglalkozott.
Késöbb a budai hegyekben bujkált egy fegyveres ellenálló csapattal, és mikor égni kezdett talpad alatt a talaj, téged is magával vitt.
Mama akkora csomagot pakolt neked össze, hogy alig bírtad a hegyi ösvényeken felcipelni. Lekísértek egy koromsötét barlangba, kellemesen csorgott rád a víz, kezedbe nyomtak egy nagy kést, ha jönne valaki – szúrd le.
Órák múltán jöttek érted, te meg agyondrukkoltad magad, nehogy vendéget kapj.
El tudom képzelni, embert leszúrni nehezebb mint agyonlőni, a szúrás valahogy nagyon személyes.
(Emlékszem, egyszer a Prokop néni – a segéd házfelügyelőnk – nem volt elérhető, és neked kellett elvágni a tyúk nyakát. Éteres vattával elaltattad, és úgy vágtál. Nem tudtál a sültből enni.)
     Mindenkiben lakik egy Minotaurosz. Bizonytalanul kódorog saját útvesztőiben, álmodik és elképzel, szenved és örül, történetekkel díszíti fel vacogó, esetlenül bizonytalan önmagát, kifelé igyek­szik leplezni torzult milyenségét, mert hiába van meg mindened, ha értetlenség vesz körül, és magány.
Ha nem ad a sors lehetőséget arra, hogy belső milyenséged fénye megvilágíthassa külsőd rútságát, ha nincs kinek gonosznak vagy akár jónak lenni, ellehetetlenülsz, és egyaránt értelmét veszti, szép vagy e vagy csúnya.
     Az egész halál egy abszurd képtelenség, vele kínos közelségben élünk, jelenlétét minden cselekedetünkben érezzük. Vele szemben annyira esélytelenek vagyunk, még félni sem érdemes tőle.
Nem lehet sem barát, sem ellenfél. Nélküle nincs élet, nincs újjászületés, nélküle nincs érték, nincs a történéseknek súlya, nélküle az egész tragikomédia esetlegessé válna. Ha élet van, halál nem létezik. Mégis félünk a haláltól.
A kérdés az, hogy lehet félni valamitől, ami úgy van, hogy nincs?
Válasz: Lehet.
Mert megfoghatatlan, nincs mit tennünk. Ezért fontos a vörös hajzuhatag éles emléke – amig csak létezem, és emlékezni tudok.
     A nemlét a létnek egyik formája, amit előbb-utóbb mindenki gyakorolni fog, nincs nyafogás, benne van a pakliban, ezt mindig olyan mondja, aki nincs a nemlétben.
Az ember egész életén át vadul reméli, hogy a végén felébred, és kisül, csak álom volt az egész.
     Drága Papa. Lassan befejezem pillanatnyi locsogásomat, nem akarván türelmeddel visszaélni.
E levelem piszkozatának háromnegyed részét eldobtam, mert én, a tájékozatlan, nem akartam hülyének tűnni szemedben filozofáló bölcselkedésemmel.
Na meg gyermeki tiszteletlenségnek éreztem vak makogásomat.
Fontos, hogy gondolatban mindig együtt vagyunk, hogy mi „Fél szavakból is értjük egymást”, és tudom, majd találkozunk.
     Addig is legyen tiéd a megérdemelt béke
     Nem meséltem az elmesélhetetlenről, majd személyesen.

Fiad, aki változatlanul szeret.

Nincsenek megjegyzések: