Égszaggató

A ház a domboldalba épült, fehér falai vakítóan világítottak a napsütésben. Kis kertje a szakadékot övező sziklákig tartott. Árnyas fáinak lomb­koronái kellemesen árnyékolták be a kerti garnitúrát, ahol délutánonként újsággal  kezében szunyókált. Kitérdesedett fehér vászonnadrágja meglehetősen koszos volt, kinyúlt trikója, lepusztult szalmakalapja, kitaposott, levágott kérgű cipője sejtetni engedte, hogy nem éppen az erdő elvarázsolt hercege.

Ahogy kövéren szundikált, lógó karokkal, földre ejtett újságjával, olyan volt, mint aki az erdő öreg fatörzseihez tartozik. Mellette az asztalon ebédjének maradékai szikkadoztak a hőségben, darazsak és más bogarak legnagyobb örömére. Falevelek suttogásán és méhzümmögésen kívül minden mozdulatlan volt.

Nagyon szeretett így ebéd után a kerti székben aludni, ilyenkor megelevenedett körülötte az erdő. A széthajló lombok közül előtűntek régi emlékei, barátságosan mosolyogva integettek felé, hívogatták, de ő mozdulni sem tudott. Pedig szívesen ment volna utánuk, vissza a távolodó múltba, de lábai nem engedelmeskedtek.

Sorra érkeztek életének rég felejtett alakjai, szülei, testvérei, barátai, ellenségei. Népes csoport vette körül, mindenki magyarázott neki valamit, de csak gesztikulálásuk és arcjátékuk sejttette, miről van szó. Hiába erőlködött, sosem hallott hangot. Eleinte válaszolni akart beszédeikre, de szemmel láthatóan azok sem hallották őt.

Aztán hirtelen megszűnt a kavalkád, mindenki állóképpé dermedt. A lombok árnyékában megjelent egy fekete ruhás, magas, szikár alak, kemény-szakállas arcában csak úgy izzottak szemei, amint intett kesztyűs kezében tartott ezüstfejű botjával. A megdermedt vendégsereg halványulni kezdett, majd eloszlott a semmiben. A férfi még állt egy darabig az árnyékban, merően, elgondolkodva nézte az alvót, majd visszalépett a levelek közé.

Ez minden szieszta alkalmával megismétlődött.

A szellő lágy simogatása suhant végig borostás, püffedt arcán, ettől felébredt. Nehézkesen felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, összeszedte széthullott újságjának lapjait. Minden áldott nap ugyanazt a lapot olvasta. Visszazöttyent székébe, és olvasott tovább. Csak az alkonyi fény térítette magához, felállt, szuszogva az erőfeszítéstől, majd a tányérral és újsággal bedöcögött a házba.

Bent sötétség, nem volt a házon ablak. Ezt szerette, így a falakat nézve azt látott, amit akart, nem zavarták meg a külvilág tényei. Pipára gyújtott, beleült elnyűtt, kopott, vén foteljába, és füstfelhőkbe burkolózva a falra emelte tekintetét.

Máris kitárult előtte egy ablak, és megelevenedett egyik története.

Látta magát a tengerparton heverészni egy csinos fiatal nővel, kinek hajában szikrázott a víz tükrözte éles fény. Nevettek, és láthatóan boldogok voltak… Hogy hová tűnt az idők forgatagában a lány, fogalma sem volt. Már arra sem emlékezett, miféle parton zajlott az esemény.

Kissé elfordította fejét, és egy másik ablak nyílt előtte.

A háború forgatagában találta magát, izzadtan és piszkosan rohant előre fegyverét markolva, egész lelkében szűkölni kezdett a félelem. Aztán a gránátbecsapódások felverte föld elborította szemei elől az eget. Arcok, karok forgatagában hánykolódott, mindenáron valami kapaszkodót keresve, hiába.

Megint változott a kép.

Gyermeksírást érzett, csecsemő feküdt az ágyon, pelenkázták. Orra felidézte a kellemetlen szagot. Majd fiatal nő jelent meg, ölében hozva a kisgyereket, kedvesen intett felé.

Ismét újabb kép jelent meg előtte.

Csónakban ült, parttalannak látszott a tó, és ő távolodott. Már csak keskeny csíknak látta a kikötőt, ahonnan elindult. Egész lényével érezte a magányt, azt a belső egyedüllétet, ami egész életében kísérte. Érezte a végtelenbe torkolló feszes víztükröt az alatta tátongó sötét és kifürkészhetetlen mélységgel, azt a másik világot, ami számára élhetetlen, és egyelőre türelmesen hordozza, tűri őt a hátán. A némán, őt fürkésző ismeretlent, amiben nyomtalanul el lehet tűnni. Egyedül volt a világban, olyan egyedül, amilyen egyedül kell majd elmennie. Nagyot sóhajtott, behunyta szemeit, de akkor is látta a tavat, azt a fenyegető magányt, amitől nem tudott szabadulni, mert őbenne élt.

Felderengett egy templombelső, érezte a tömjénfüst átható, nehéz illatát, a csarnok hidegét, ami embert nem szánt meg még soha. Mélyen benne szólt az ének, egyre erősödve betöltötte egész testét, felsodorta a felhőkig, végighasította vele számtalanszor az eget. Félve nézett át a réseken, de nem látta a mennyországot. A semmiben rázta, sodorta az ének, a tökéletes tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése még ellenkezni sem engedte. Csak repült, és elbomlott, mint az ének hangjai.

Itt a házban, a befelé élés tökéletes magányában ringatta az álom, mint piramist a sivatag, nem érzett teret, időt, csak a létezem tökéletes nyugalmában remélte, hogy él.

Mert sokféle síkon lehet élni, ki tudja, mikor melyiken teszi.

Nem tőle függ, tőle nem függ semmi, kiszolgáltatottan száguld a létben, ki tudja, meddig. A száguldás okozta súrlódástól elkopik, lassan elfogy. Végsőkig elvékonyodva, mint kés éle belehasít még egyszer a volt-ba,  megjáratja belső szemeit a múlton, és elszáll emlékei körében a napba.

A szellő tovább suhogtatja a fák lombjait, a katicabogár ugyanúgy végig­sétál a kopott kerti asztal lapján, mérgelődve a felmeredő száraz festékdarabokon.

Minden zavartalanul megy tovább, az emlékek meleg nyári estéken visszajárnak, békésen kóborolnak kertben, házban, nem látja őket senki.