Szép Mária

 Mária középmagas volt, aranyhaja hátát verdeste, akár egy zuhatag. Márványtisztaságú bőre, tökéletes alakja vetekedett a Dávid szobor nagyszerűségével, legalább is annak női megfelelőjével. Kellemes orgánuma, kristálytiszta forrás bugyogására emlékeztető kacagása híres volt. Égszínkék szemei úgy ragyogtak, mint drágakövek.

Úgy is hívták a környéken, Szép Mária.

Férfiak hada versengett kegyeiért, ő meg lubickolt a sóvárgó szemek tengerében. Hetente megkérte valaki a kezét, de ő gyöngyöző kacagással utasította vissza, mondván, még bőven van időm férjhez menni, még előttem az egész élet, sikerek, örömök, minden, ami kellemes és szép. Nem fogom egy konyhában leélni életemet, gyereket szülni és tönkretenni káprázatos kebleimet.

Máriát saját magán kívül senki nem érdekelte. Egész napját lefoglalta a fodrász, kozmetikus, masszázs, kondicionáló torna, étrendjének szigorú betartása, alakjának megőrzése végett. Hódolói mindennel elhalmozták, de ő is úgy tudta szórni a pénzt, mint senki.

Teltek az évek, Máriában megállt az idő, észre sem  vette, hogy a hódolók száma apadni kezd, hogy pompás alakja finoman megereszkedik, hajának, szemének földöntúli ragyogása megcsendesedik.

A rajongó férfiak belefáradva a hiábavaló igyekezetbe, más lányoknak kezdtek udvarolni, szép sorjában meg is nősültek. A Szép Mária körül egyre nőtt az űr, még voltak rajongói, de már neki is kezdett feltűnni a növekvő csend. Meglepődve vette észre, gyakrabban jut eszébe a férjhez menés gondolata. De bárkire is nézett, olyan kritikus szemmel ítélte meg, mint szóba jöhető férjet, hogy felháborodva elvetette.

– Én csodálatos vagyok. Akárkihez nem megyek feleségül, aki meg olyan szerencsés lesz, hogy igent mondok neki, az meg kell hogy feleljen kívánalmaimnak. – mondta tükrének, mert a nap nagyobbik részét tükör előtt töltötte. Így aztán az ügy fikarcnyit sem haladt előre.

Mária semmit nem vett észre a rajta és körülötte zajló változásokról, még mindig úgy el volt bűvölve magától, hogy  talán még szebbnek is gondolta magát, mint azelőtt.

Aztán eljött a nap, mikor már neki is feltűnt, nem hívják sehova. Mérhetetlenül megrázta a felismerés. Többé a kutyát sem érdekelte. Minél jobban küzdött ellene, annál szánalmasabbá vált. Így lett a Szép Máriából Szegény Mária. Csak legyintettek rá, ha bizonytalanul imbolygó alakja feltűnt az utcán.

Emlékei sűrűjében keresett menedéket, úgy beletemetkezett a múlt zöld habjaiba, hogy elterjedt róla, bolond. Szemei tompán csillogtak, hangosan beszélt, nevetgélt. Valahol a letűnt időkben kóborolt, önfeledten élvezve a tovatűnt sikert és győzelmeket. Mindegy volt számára, mit gondoltak róla mások. Neki sikerült megoldania saját világát, életterét, amiben ki tudott teljesedni.

Akik figyelték és bírálták, ezzel egyben beismerték, ők nem találtak maguknak menekvést. Ha találtak volna, nem más valakit figyelnének, hanem saját életükre koncentrálnának.

Ő legalább volt Szép Mária.

Az őt bírálók soha nem voltak senkik.

Minden nézőpont kérdése.