Nem bírok hittel dagonyázni a te álmaid masszájában. Az olyan feneketlen rózsaszínű tó, ami romlott narancslé illatával, belebeszélt aranyhalaival, nyúlós érintésével kétségbeesésbe kergeti a benne turkáló halandót.
Mondják, egy ismerősöd kezén csúnyán lemarta a bőrt. Persze, mert turkált benne. Hogy mit kereshetett, az számomra örök rejtély. Csak arra tudok gondolni, beleejtett valamit, amit eszelősen ki akart venni. Így jár szerelmi ügyekben, aki meggondolatlanul, hebehurgyán hadonászik a valamijével, aztán ha beleejti, drámai szinten éli meg veszteségét.
Az álmok masszája kétszínű és gonosz. Édesdeden hullámzik és hívogat, átölel illatával, eltorzítja látásodat. Szirén-énekével elandalít, észrevétlenül rásegít a rózsalugassal szegélyezett útra, és mikor már rajta vagy, akkor nincs többé visszaút, csak menetelsz vakon és hülyén, bárgyú vigyorral arcodon, szavak nélkül is bevallva, hogy fogalmad sincs, mit csinálsz.
Majd észreveszed, a rózsák nem is rózsából vannak, csak annyi bennük a közös, hogy töviseik veszettül szúrnak. Ez, a lángolásodat lelohasztó ténykedésük meg is teszi hatását. Eleinte megkísérled fékezni a történteket, megideologizálod a fájó eseményt, de a sokadik szúrástól dühbe gurulsz. Ekképp szólasz: – Mi az anyámat keresek itt, én nem vagyok normális. Ez a rohadt sétány, ezekkel a szemét növényekkel! Minek vesződöm velük? Mindjárt szerzek egy csákányt és gyökerestől kiirtom az egészet.
Ekkor szédül drámába a lírai történet. A hajdan kecses kerti út rossz vízmosássá változik, a rózsák bogáncserdővé, ahol hemzsegnek a kullancsok. Szél támad, arcodba veri a port és növényi piszkokat, a madárdalt felváltja egy rekedt, durva röhögés.
Összeomlik a varázs, és te – a hős, – lógó orral pucolsz el az egészből, és az első kapualjban lerogysz, nyalogatva hülyeséged sebeit. Zsörtölődve és dühöngve, mert senkit nem hibáztathatsz a történtekért, csak magadat.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése