Várakozás

A rosszul világított-végtelenül hosszú folyosón olyan sűrű volt a levegő, hogy szájon keresztül lehetett csak beszívni, és még úgy is szakadt mindenkiről a víz az oxigénhiány miatt.
A rengeteg ember masszaként betöltötte az egész teret, hátra és előre tekintve a végtelenbe tűnt a sor. Kimerült, sápadt arcok nedves fényei pótolták a neonok gyatra-élettelen derengését. A tanácstalan, elbizonytalanodott, üres tekintetek erdejében csak a közöny és érdektelenség dúdolgatott, szemmel láthatóan élvezve a semmi békés melegét.
Az ablaktalan labirintus mindkét falában ajtók álldogáltak, szürke egyenruhás őrök időnként rámutattak egy várakozóra, aki elindult a kijelölt ajtó felé ami kinyílott, és a kiválasztott belépett rajta. Az ajtószárny hangtalanul csukódott be mögötte. Vakajtó volt.
Végtelen csend ült a folyosón, egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mindenki előrenézett-vagy maga elé- de tekintetükben nem volt semmi emberi. Már elveszítettem időérzékemet, állástól gémberedett lábaim-mint két fatuskó- tartották megroggyant törzsemet. Csomagja nem volt senkinek. Kiszolgáltatottan, megtörten álltunk, mint a birkák a vágóhíd kapujában, és vártunk.
Már sok év eltelhetett, mert környezetemet nézve mindenki öregebb lett. Néha megkondult valami távoli harangféle, nem tudtam miért. A sor nem mozdult. Éreztem, lassan tompulok, agy működésem szinte megszűnik. Megszólítottam a mellettem állót, meg sem hallotta. Szemüregében gubbasztó homályos szemei az emberi értelem szikráját sem jelezték. Körülnéztem, csupa ilyen figurák vettek körül.
A fizikai lét, és a tökéletes halál mezsgyéjén időztek, nem érzékelvén a világon semmit.
Vártak.
Gondoltam, egyik őrtől érdeklődöm, mire és meddig kell várnunk, de rájuk nézve azonnal letettem szándékomról.
Összefüggéstelenedő emlékfoszlányaim között próbáltam rendetrakni, de mikor Dr. Zsivágó hangja kezdett lekeveredni az Operaház Fantomjának zenéjével, feladtam a küzdelmet.
Egyre több és vadabb-értékelhetetlen kép ugrott fel belső képernyőmre, de mire odafigyelhettem volna, már mást vetített szétesőfélben lévő agyam. Rájöttem, jobban teszem ha csak várok. Egyszer kisül, hogy mire.
Néha megindult a sor, időnként a megszólított kitárta a megjelölt ajtót - a vakajtót - és belépett rajta.
Nem tudom mennyi idő telhetett el mikor az őr rám mutatott, és az egyik ajtó felé nézett. Csak annyit éreztem, megindulnak velem ólomlábaim, közeledem a cél felé. Fel sem merült bennem, hogy ellenkezzem. Félelmet sem éreztem, egyszerűen nem volt bennem semmi.
Az ajtó kitárult, és beléptem a falba.
Utolsó gondolatom-amire határozottan emlékszem-vége a várakozásnak.
Egész testemet átjárta a megkönnyebbülés.