Frida a járda szélén állt, és a kis tavat nézte. Pontosabban, a rajta úszkáló vadkacsákat. A tavat fák és bokrok övezték, nekivetkőzött kirándulók heverésztek a napon. Frida fel volt öltözve, gyűlölt ˝Meztelenkedni˝. Förtelmesen neveletlennek gondolta ezt a magamutogató ruhátlanságot. Szikár-öregedő figurája kirítt a képből. Napernyőt tartott feje fölé, még nagyanyjától maradt rá, igazi matuzsálemnek hatott.
Frida a járda szélén állt, és a tavat nézte. Ez volt egyetlen szórakozása. Síri magányában ez hozott némi szint. Annyira ráért, szinte fájt. Csak nézte a bukdácsoló kacsákat, a víz vibráló fodrait, és nem gondolt semmire. Tudta, ha bármire is gondolna, csak belezavarna a képbe, és nem ezért jött ide. Amúgy sem szokott gondolkodni, mert hitte, semmi értelme. Az embernek mindig valami kellemetlen és bőszítő dolog jut eszébe, és egy csapásra tönkreteszi a délutánját. Nem jött ki a tóhoz gyakran. Inkább a kertben szokott sétálni, élvezte, hogy léptei alatt nem súrlódik, a gyöngykavics, amivel a járó utat felszórták. Már nem volt dolga a világon semmivel, és ez szabaddá tette lelkét. Valami hiba csúszhatott a dolgok menetébe, mert úgy távozott, hogy itt maradt. Eleinte nagyon kényelmetlennek érezte, de mára már úgy hozzászokott, hogy el sem tudta képzelni másként. Mindig magányosan élt, és ez a megszokott állapot maradt. Nem irtózott másoktól, de semmi mondanivalója nem volt, ami mégis, hát magával beszélte meg. Így sosem adódtak feszült helyzetek, önmagával meg nem konfrontálódik az ember.
Frida a járda szélén állt, és a tavat nézte. Nem baj, hogy kicsi, a szépség nem méretfüggő, - gondolta meggyőződéssel és örült sikerült-tömör észlelésének. Órákon keresztül tudott állni mozdulatlanul, mert nem volt súlya. Lehet, hogy akadt olyan sétáló, aki szobornak is nézte. Egy vásott kölyök kavicsokkal dobálta a kacsákat. Az egyik kődarab irányt tévesztett, és felé repült. A gyerek idejébe észrevette, és fejéhez kapott ijedtében, de mikor Fridán keresztülrepült a kavics, úgy megdöbbent, hogy elszaladt. Hülye kölyke - mondta maga elé, elképzelte, élete végéig nem fogja érteni mi történt, ezen majdnem felnevetett, csak azért nem tette, mert nem szokott nevetni. Bealkonyult, a kirándulók és sétálók elfogytak a partról.
Egymagában állt a mélyülő szürkületben, a kacsák is eltünedeztek a sás között.
Ez, egy szép nyári nap -gondolta elégedetten, és a növekvő szürkeségben ő is egyre halványodott feje fölé tartott napernyőjével.
Az éjszaka már nem találta a parton.
Frida a járda szélén állt, és a tavat nézte. Ez volt egyetlen szórakozása. Síri magányában ez hozott némi szint. Annyira ráért, szinte fájt. Csak nézte a bukdácsoló kacsákat, a víz vibráló fodrait, és nem gondolt semmire. Tudta, ha bármire is gondolna, csak belezavarna a képbe, és nem ezért jött ide. Amúgy sem szokott gondolkodni, mert hitte, semmi értelme. Az embernek mindig valami kellemetlen és bőszítő dolog jut eszébe, és egy csapásra tönkreteszi a délutánját. Nem jött ki a tóhoz gyakran. Inkább a kertben szokott sétálni, élvezte, hogy léptei alatt nem súrlódik, a gyöngykavics, amivel a járó utat felszórták. Már nem volt dolga a világon semmivel, és ez szabaddá tette lelkét. Valami hiba csúszhatott a dolgok menetébe, mert úgy távozott, hogy itt maradt. Eleinte nagyon kényelmetlennek érezte, de mára már úgy hozzászokott, hogy el sem tudta képzelni másként. Mindig magányosan élt, és ez a megszokott állapot maradt. Nem irtózott másoktól, de semmi mondanivalója nem volt, ami mégis, hát magával beszélte meg. Így sosem adódtak feszült helyzetek, önmagával meg nem konfrontálódik az ember.
Frida a járda szélén állt, és a tavat nézte. Nem baj, hogy kicsi, a szépség nem méretfüggő, - gondolta meggyőződéssel és örült sikerült-tömör észlelésének. Órákon keresztül tudott állni mozdulatlanul, mert nem volt súlya. Lehet, hogy akadt olyan sétáló, aki szobornak is nézte. Egy vásott kölyök kavicsokkal dobálta a kacsákat. Az egyik kődarab irányt tévesztett, és felé repült. A gyerek idejébe észrevette, és fejéhez kapott ijedtében, de mikor Fridán keresztülrepült a kavics, úgy megdöbbent, hogy elszaladt. Hülye kölyke - mondta maga elé, elképzelte, élete végéig nem fogja érteni mi történt, ezen majdnem felnevetett, csak azért nem tette, mert nem szokott nevetni. Bealkonyult, a kirándulók és sétálók elfogytak a partról.
Egymagában állt a mélyülő szürkületben, a kacsák is eltünedeztek a sás között.
Ez, egy szép nyári nap -gondolta elégedetten, és a növekvő szürkeségben ő is egyre halványodott feje fölé tartott napernyőjével.
Az éjszaka már nem találta a parton.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése