Kísértethajó

Az óceánparti városkát halászok lakták. Nem voltak gazdag emberek, mindenki a nagy vízből élt. Bárkáik, és kis hajóik, a móló cölöpdúcaihoz voltak kikötve, amit vastag gerendákból még dédapáik építettek, örök emlékül, hogy egyszer ők is voltak. Az építmény hosszan benyúlt a vízbe, vastag gerendalábaik feketéllettek a mohától, ami az állandó nedvességtől úgy csillogott mint a szurok. Viszonylag széles volt, hogy szamárfogataik ki tudjanak menni rajta a zsákmánnyal érkező halászhajókhoz. Nehéz, és fáradtságos munkájuk ellenére, egy sem tudta elképzelni, hogy valaha is mást csináljon. Egyszerre szerették és félték a nagy vizet, talán nem is volt olyan család, ahonnét ne ragadott volna el valakit. Bizony - mondogatták, a víz kegyetlen, enni ad, de meg is kéri az árát. Erős hullámveréskor, mikor a jeges szél belefolytja az emberbe a levegőt, a családtagok takarókba burkolódzva álltak kint a mólón, figyelve a gomolygó fekete felhős égboltot, szorongva - némán fürkészve a háborgó vizet, mikor tűnnek fel a hajók. Ezek az órák, a félelem órái, megszokhatatlanok voltak.
Számtalan történet keringett a városban, csupa tengeri történetek, az éjszaka kísértő régi kalózok, halott halászok és tengerészek bolyongó árnyairól a parti sziklákon. Senki nem is merészkedett ki házából sötétedés után, többen esküdöztek, hogy éjszaka az ajtón és ablakokon hallották a kemény kopogást. Még a fatemplom ablakaiban is látni véltek mozgó gyertyafényeket viharos éjszakákon. Voltak, akik kételkedtek a történetek valódiságában, de azért ők sem jártak ki sötétedés után. Az egyik történet szerint, van egy nagy szellemhajó, ami sötét-viharos éjszakákon megjelenik a part közelében. Hatalmas tömege az őrjöngő víz hátán, rezdületlenül úszva halad, kéményei nem füstölnek. A toronymagas hullámok mellette zúgnak el, meg sem érintve a hajótestet. Kivilágítatlan tömege feketén és fenyegetően közelít, egy halk, zöld fluoreszkáló fényben. A sűrűn csapkodó villámok nem kímélik, vakító fénybe vonják a kormányfülkét, ahol egy viharkabátos-csuklyás alak áll a kormánykeréknél, összeszáradt, karmos kezeivel keményen tartva a kereket. Előretekintő szikár alakja mozdulatlan. Az ördögi látomás végiglebeg a sziklás partszakaszon, fedélzetén homályos alakok állnak, kezükben kötelekkel. Az egész hajóból árad a rettenet, a fedélzeten állók arcát időnként fénybe vonja a villám, csontváz koponyájuk fehéren villan. Az orkán hínár és mocsárbűzt sodor a part felé, még a házakban is érzik, tudván, hogy itt a nagy hajó. Ilyenkor keresztet vetnek, gyertyát gyújtanak, és halkan imádkoznak, hogy mielőbb megszabaduljanak a rémtől. Mindenki fél, hogy egyszer kiköt, és bele sem mertek gondolni a következményekbe. Hárman voltak fiatal férfiak, halászok, akik nem igazán hitték a szóbeszédet. Megállapodtak egymással, a következő viharos éjszakán leverekszik magukat a mólóhoz, és elbújnak. Megnézik, jön e a hajó. Még köteleket is vittek, gondolva arra, nehogy besodorja őket a viharos szél, erősen a móló gerendáihoz kötözték derekukat. Teljesen átjárta őket a hideg, már-már feladták a várakozást, mikor megjelent Méltóságteljesen úszó hatalmas tömege feléjük lebegett. Olyan kicsire húzták magukat össze a rémülettől, ahogy csak tudták. De nem használt. A kormányos felemelte karját, és feléjük mutatott. Egy óriási hullám végigszántott a mólón, elfedve a csillagtalan eget. A rengeteg víz rájuk zúdulva besöpörte őket a sötét vízbe, úgy szakítva el derekukon a köteleket mit a cérnát. A hajó felé sodródtak.
Többé nem látta őket senki, bár egyesek suttogták, ahányszor megjelenik a kísértethajó, még messziről is érezhetően, mindhárman ott állnak fedélzetén, kötelekkel kezükben-mozdulatlanul.