A Füst


Az öreg temető mellett húzódó-kavicsos földúton nagyon ritkán járt ember. Olyan széles volt, hogy éppen elfért rajta egy lovas kocsi. Szélein magasan állt a csalán, bogáncs, és búzavirág, az idejét sem tudta senki mikor kaszálták utoljára Az utolsó háztól számítva, ez már a senki földje volt, kinek jutott volna eszébe ott kaszálni… Aztán az öreg temetőnek sem volt valami jó híre. Sokat pusmogtak mindenféle kísértetekről, teliholdas éjszakákon tapasztalt furcsaságokról. Még beszélni sem beszéltek róla szívesen, ha mégis, hát igencsak lehalkították szavaikat, olyan érzésük támadt, hallgatja őket valami. Még az öreg plébános sem említette sem a temetőt, sem a krematóriumba vezető utat, nem volt babonás-mint sokszor kifejtette, de jobb nem foglalkozni furcsa dolgokkal, mert sosem lehessen tudni… Meg volt győződve arról, hogyha ő foglalkozni kezd az üggyel, az is foglalkozni kezd vele, és ezt igazán nem akarta. Az öreg temetőbe már úgysem temettek, az égetőbe meg papnak semmi dolga. Így aztán még hivatalból sem kellett a hely közelébe sem mennie.
 
Akadt pár öregasszony, aki kimerészkedett rég elhunyt hozzátartozóihoz virággal és némi étellel, de ők is együtt mentek, és csak fényes nappal. Gyanítom, a szóbeszédek nagy része nekik volt köszönhető.
A kavicsos földút végigkígyózott a temető mellett, eltűnt a kiserdő ritkás, majd egyre sűrűsödő fái között. Majd felbukkant az utolsó törzsek mentén, belehasítva a végtelen szántóföldek és rétek tengerébe, nekimenve az égető viseltes, roggyant kapujának. A sivár, és elhagyottnak tűnő épületből áradt a csend. Terméskő falait elfeketítette az idő, gondozatlan kertjében felhalmozott fahasábokat benőtte a gaz, remek búvóhelyet biztosítva gyíkoknak és mindenféle bogaraknak A kertben álló kis faház, legalább annyira lepusztult volt, mint a főépület. Pudvás ajtaja mellett deszkapad állt, előtte rozoga faasztal. Rajta kétes tisztaságú főzőedényekkel. Egyetlen ablakát kopott függöny takarta.
Itt élt a vén égetőmester egyedül, mindentől és mindenkitől függetlenül. Hallgatag, zárkózott ember volt, néha bement a faluba ha ennivalót kellett vegyen. Ott mindenki megsüvegelte, de óvatosan kikerülték, féltek tőle. 
Az egész személyét valami megmagyarázhatatlan levegő vette körül valami nyirkos dohos érzetet keltett a helybeliek hite szerint. Volt benne valami furcsa és nem életszerű. Szóba elegyedni senki nem mert vele, ő meg soha nem kérdezett. Érezték rajta, hogy minden titkok és szóbeszédek tudója, egyesek szerint nem is volt élő, de kérdezni senki nem merte. Ahogy néha váratlanul megjelent, olyan észrevétlenül tűnt el. Tulajdonképpen senki nem tudott róla semmit. Még a legöregebbek sem emlékeztek rá, mikor és honnan került oda. Mikor elment, egy különös hűvösséget hagyott maga után. Mindig ugyanazt vásárolta. Szalonnát, és kenyeret. Beszélték, hogy viharos, sötét éjszakákon időnként látták az öreg temető felett lebegni, égre emelt karokkal, és arccal. Hitték is, nem is, ezek a vénasszonyok sokat tudnak beszélni-mondogatták az emberek, de egyikük sem merte elvetni a hallottakat, mit lehessen tudni…
 
Volt, hogy hetekig nem látta senki, csak találgattak, miből él. Aztán megjelent, és vette a kenyeret meg szalonnát. Néha elkísérte macskája, csak az első házig jött, ott várta be gazdáját. Nagytestű állat volt, fekete, kénsárga szemekkel. Aki látta, esküdött rá, hogy jéghideg embertekintete vérfagyasztó. Mesélik hogy hazafelé haladtukban, a tücskök elnémultak a buja réten, a madarak elcsendesedtek. Amerre ment, néma csend kísérte.
Egy sajnálatos halálesetet követően, úgy döntött a család, hogy elhamvasztatják az elhunytat. Másnap hajnalban megjelent az égetőmester, kétkerekű szekerét húzva maga után, és mindenki megdöbbenésére, az elhunyt háza előtt megállt. Hogy honnan tudta mi történt, nem is sejtette senki. Szó nélkül bement a felravatalozotthoz, koporsóstól kivitte a kocsihoz, kellő gondossággal felkötözte, majd a rudak közé állva megindult a földút irányába. Az emberek távolabbról kísérték, de csak az utolsó házig. Ott várta gazdáját a különös macska. Addig ácsorogtak míg el nem tűnt egyre kisebbedő alakja, el nem halt kocsikerekeinek nyikorgása. Eseménytelenül múlt a nap, leszállt a csillagfényes éjszaka, az emberek nyugovóra tértek. Egész nap a történteket tárgyalták, az égetőmester váratlan megjelenését de nem jutottak semmire. Aztán éjfél körül nagy szél támadt az öreg temető felől érkezett. Majd letépte a háztetőket, A váratlanul jött vad szélrohamok értetlen rémületet keltettek, hiszen békés nyári éjszakákon ez sosem fordult elő. Ijedten rohantak ki házaikból, a csatatérré vált udvarokon minden felborogatva kevergett, a tyúkok rémült kotkodácsolásától kísérve. Az égbolt kivilágosodott, a csillagok elhalványultak. Dermesztő fuvallatok rázták a fákat, megmagyarázhatatlan hangok száguldottak a szélben.
A krematórium kéménye a fák mögött nem látszott, de vastag-fekete füstje a csillagos égig emelkedett. A belőle örvénylő szikraeső megvilágította az épület feletti eget. A füst emberi alakká, ahogy elhagyta a kémény száját, széttárt karokkal körözni kezdett. A folyamatosan ömlő gomolygás szülte az emberalakokat, már egész tömeg repkedett a kiserdő felett, vad táncra kényszerítve őket a szélvihar. Sátáni kacaj zúgott végig a sötét égen. A vonagló füstalakok a temető, majd a házak felé sodródtak. Mindenki kővé dermedve nézte a víziót, földbe gyökeredzett lábakkal. Mikor a szellemcsapat a falu fölé ért, rá ereszkedett a házakra a kesernyés füst elmúlásszaga, ami örökre megmaradt az ott lakók szívében és emlékezetében. Aztán mint egy gongütésre leállt a szél, és alaktalan füstté oldódott az égi látomás. Újra felragyogtak a csillagok, semmivé téve a történteket.
Az emberek, a rémület bűvöletében visszatértek házaikba. Többé senki nem beszélt a látottakról.
 
Az égetőmestert soha senki nem látta viszont. A három legbátrabb férfi hetek multán arra merészkedett, de üresen állt a roggyant faház. Csak a sárgaszemű nagy fekete kandúr tűnt fel egy pillanatra az épület mögül, izzó tekintete késként döfött a látogatókba, mielőtt eltűnt az égető sötét belsejében.
Azóta, az emlékezetes nap éjszakáján, gyertyát gyújtanak a házakban.
Akik már elmentek, nyugodjanak békében.

Nincsenek megjegyzések: