A kőpadlós-ódon helység, barna deszkamennyezetével, füstös falaival, szinte elnyelte azt a három kis ablakot, amiknek be kellett volna engedni a nappali világosságot. Függöny egyiken sem volt, a kosztól átláthatatlan üvegszemek nem igényelték.
A teremben tízszemélyes, kecskelábú, nehéz tölgyfaasztalok álltak, szám szerint öt, mindkét oldalukon hosszú padokkal. Az asztalok közepén hatkarú gyertyatartók, gyertyáik fényei derengő világosságot vontak a bútorok köré. A falak mentén az örök sötétség. Mindenütt tálak és kupák rendetlen összevisszaságban, bor és ételmaradékok tarkították az asztalokat. Nehéz pókhálók szőtték be, és kötötték gúzsba az evőeszközöket, tányérokat, kupákat.
A középső asztalnál egy fekete köpenyes alak ült, két karjával az asztallapra támaszkodva. Fejét mélyen lehajtotta, arca eltűnt csuklyája sötét mélységében. Kesztyűs kezét kissé megemelte, a láthatatlan semmiből zene csendült, egyre közelítve, egyre hangosabban. Mikor lágyan körülölelte a muzsika, a lomha gordonka hangjai lekeveredtek egy fuvola légies hangjaival, felcsendült egy hárfa gurgulázó éneke, húrjainak acélos pengése nem volt éppen barátságos. Aztán beléptek a hegedűk, lélekmardosó, fájdalmas zokogásukkal megtöltötték a termet, megrázták a falak tövében űcsörgő éjszakát. A gyertyák fényei megnyúlva lobogni kezdtek táncuk a deszkamennyezeten vonaglott, hol alakot öltve, hol összekeveredve önmagukkal őrjöngő összevisszaságban éltek, sosem tudva előre mikor tűnnek el. A sötétből előlépett hatalmas patkány, vörös bársonyban, díszes legyezővel karmos kezében az asztalhoz lépett, elegáns meghajlását követően kényeskedve leült. Az előtte álló pókhálós tálban férgek nyüzsögtek. A pad túlsó sarkánál sűrűsödni kezdett a homály, míg alakot öltött, és láthatóvá lett egy fiatal nő, gyönyörű – derékig érő vörös hajzuhataggal, méregzöld-aranyszállal kivarrt földig érő köntöse csak úgy világított a homályban. Merev, hófehér arca meg sem rezdült, mintha nem is látta volna a másik kettőt. Leült. Egy boros kupa csúszott elé nyugodt méltósággal, benne gőzölgő, sötét vérszínű folyadékkal. A halk muzsikát túlharsogva kuvik kiáltott, mint éles kés hasított bele az idillikus békébe. A kőfalból kilépő negyedik vendégnek patái voltak, amit sárga-hosszú köntöse sem tudott elrejteni. Kezében fekete ébenfa bot, ezüst sárkányfején megcsillant a gyertyafény. Arca kapucnijának sötétségében láthatatlan maradt. Ő is helyetfoglalt, botja kígyóként megelevenedve kinyúlt, gazdája elé húzva egy tányért. A muzsika elhallgatott, csak a szú percegését lehetett hallani az asztallap alól. Hideg szél támadt, és a társaság feje felett megjelent az angyal, pallossal kezében. Leereszkedett a vörös nő mellé, kardját a falnak támasztotta. Rekedt toronyóra kongatás hallatszott az éjszakából, meglökdösve hangjával a lobogó gyertyalángokat, ami gyertyák hiába égtek, sosem lettek rövidebbek. A fekete köpenyes megint intett. Légörvény húzott át a termen, lesöpörve mindent a gyertyatartón kívül. Az üres lapon ködök kezdtek gomolyogni, egyre sűrűbben és sistergőbben. Majd egy fekvő alak vált ki a jelenésből. Hanyatt feküdt, meztelen teste gyöngyökkel és kagylókkal volt gazdagon díszítve. Mellkasa és szája kinyílott, mindenféle kígyók tekergőztek ki belőle, végigcsúszva az asztallapon, vad sziszegésük folyamatos zúgássá erősödött. Megkondult egy öblös- búgó harang kísérte megszámlálhatatlan lélekharang. A kígyók fluoreszkáló hideg lángcsóvákká váltak, felsiklottak az asztal körül ülők ruháira, majd a kőpadlóra hullva sebesen eltűntek a sötétségben. A patkány a nyitott mellkas fölé emelte karmos kezét, az kitágult, és mint mély kút mutatta belsejét. Valahol lent tűz lobogott, az Úrnak szánt könyörgések szélesen szálltak felfelé, szétterülve a terem légterében. Egy sátáni kacaj dördülése elnyomva a kárhozottak hangjait, amit ha egyszer hallott valaki, sosem tudja elfelejteni… Beleég vacogó emlékezetébe, örök figyelmeztetésül. Újra felcsendült a muzsika, de most lágyan és elfogadón, az asztalon fekvő alak mellkasa bezárult, elnémítva a könyörgés hangjait. A kintrekedt forró szél, világító lényeket hozott, sárkányfejű, kis szárnyaló fénycsíkokat, akik tűhegyes fogaikat mutatva cikáztak a mennyezet alatt, hiába ijesztgetve az asztalnál ülőket. Egy mély gongszó hullámzott végig a sötét helységen, körbezúgva a fekete faltöveket, megállt és elhalt az asztalfőn üresen álló faragott trón mögött. Mocsár és dohszag terjengett mindenütt, hajdanvolt bomló életek bűze. Mintha a padlóból nőtt volna ki, ott állt két hatalmas fekete kutyájával az árny. Lassan és megfontoltan a trónszék elé lépett és leült. Kutyái, a szék két oldala mellett szintén. Halk zúgás töltötte meg a csendet, a Mammonok végtelen énekéhez hasonló. Az árny, hol hatalmasan megnyúlt, hol kicsire zsugorodott, de egy pillanatra sem nyugodott. Hosszú-csontos ujjait az asztallapon szétterpesztve ült, arca neki sem volt látható. A köpenyes újra intett, az asztalon fekvő alak összezsugorodott, és eltűnt. Helyette teli tálak és kelyhek lepték el az asztalt. Mindegyikben fortyogott és mozgott valami felismerhetetlen massza, lávaszerűen mozdulva a zene ütemére. Ha megállt egy pillanatra a fortyogás, sima tükrében holtfáradt-rémült arcok váltak felismerhetővé. A jelenlévők egyszerre emelték szájukhoz a serleget. Amit az edény tartalmazott, az beleömlött az örök semmibe. Ez jelentette a végek végét, az abszolút megsemmisülést. Csak a lágy fuvolaszó kísérte a nihilbezuhanás egyszeri és megismételhetetlen tényét.
Az ajtók nyikorogva sarkig tárultak Végeláthatatlan tömegben özönlött be rajtuk a vendégsereg, karmok és csontkezek gomolyogtak a térben, rémületes arcok, és arcmaradványok torz vigyorral vihogtak hangtalan, és ömlöttek az asztal felé, körbetáncolva, lebegve felhőtlen boldogságukban. Kint, teljes pompájában ragyogott a hold, denevérek seregei repkedték körül a házat, a fehér fényben fürdő táj úgy torzult és nyaklott összevissza, mint torz üvegen keresztül nézve szokott. A hold ezüsthídján érkeztek fekete szárnyas lények, civakodva, egymást marva igyekeztek az épület felé. Minden örvénylett és táncolt, már követhetetlenné vált a káosz, mikor egy hatalmas villám belehasított a forgatagba, szakadékot húzva a menekülő tömegben. Fekete vér fröccsent az alvó növényekre, tagok és fejek hullottak a sápadt égből. Egy tűzgolyó tűnt fel a messzeségben, nagy sebességgel közeledve, sistergő-lángoló tömege vészjóslón terítette be az égboltot.
Sára, rémülten riadt fel rémálmából, egész teste izzadtságban úszott. Egy darabig ült az ágyában, és kapkodta a levegőt. A szobában sötét volt, és csend, csak az utcai lámpa világított be ablakán fáradt fényével. Már ötödször álmodta vissza ugyanazt. Csupán annyi különbséggel, hogy az álom végén a tűzgolyó, minden alkalommal közelebb került hozzá, mire végre felriadt.
A teremben tízszemélyes, kecskelábú, nehéz tölgyfaasztalok álltak, szám szerint öt, mindkét oldalukon hosszú padokkal. Az asztalok közepén hatkarú gyertyatartók, gyertyáik fényei derengő világosságot vontak a bútorok köré. A falak mentén az örök sötétség. Mindenütt tálak és kupák rendetlen összevisszaságban, bor és ételmaradékok tarkították az asztalokat. Nehéz pókhálók szőtték be, és kötötték gúzsba az evőeszközöket, tányérokat, kupákat.
A középső asztalnál egy fekete köpenyes alak ült, két karjával az asztallapra támaszkodva. Fejét mélyen lehajtotta, arca eltűnt csuklyája sötét mélységében. Kesztyűs kezét kissé megemelte, a láthatatlan semmiből zene csendült, egyre közelítve, egyre hangosabban. Mikor lágyan körülölelte a muzsika, a lomha gordonka hangjai lekeveredtek egy fuvola légies hangjaival, felcsendült egy hárfa gurgulázó éneke, húrjainak acélos pengése nem volt éppen barátságos. Aztán beléptek a hegedűk, lélekmardosó, fájdalmas zokogásukkal megtöltötték a termet, megrázták a falak tövében űcsörgő éjszakát. A gyertyák fényei megnyúlva lobogni kezdtek táncuk a deszkamennyezeten vonaglott, hol alakot öltve, hol összekeveredve önmagukkal őrjöngő összevisszaságban éltek, sosem tudva előre mikor tűnnek el. A sötétből előlépett hatalmas patkány, vörös bársonyban, díszes legyezővel karmos kezében az asztalhoz lépett, elegáns meghajlását követően kényeskedve leült. Az előtte álló pókhálós tálban férgek nyüzsögtek. A pad túlsó sarkánál sűrűsödni kezdett a homály, míg alakot öltött, és láthatóvá lett egy fiatal nő, gyönyörű – derékig érő vörös hajzuhataggal, méregzöld-aranyszállal kivarrt földig érő köntöse csak úgy világított a homályban. Merev, hófehér arca meg sem rezdült, mintha nem is látta volna a másik kettőt. Leült. Egy boros kupa csúszott elé nyugodt méltósággal, benne gőzölgő, sötét vérszínű folyadékkal. A halk muzsikát túlharsogva kuvik kiáltott, mint éles kés hasított bele az idillikus békébe. A kőfalból kilépő negyedik vendégnek patái voltak, amit sárga-hosszú köntöse sem tudott elrejteni. Kezében fekete ébenfa bot, ezüst sárkányfején megcsillant a gyertyafény. Arca kapucnijának sötétségében láthatatlan maradt. Ő is helyetfoglalt, botja kígyóként megelevenedve kinyúlt, gazdája elé húzva egy tányért. A muzsika elhallgatott, csak a szú percegését lehetett hallani az asztallap alól. Hideg szél támadt, és a társaság feje felett megjelent az angyal, pallossal kezében. Leereszkedett a vörös nő mellé, kardját a falnak támasztotta. Rekedt toronyóra kongatás hallatszott az éjszakából, meglökdösve hangjával a lobogó gyertyalángokat, ami gyertyák hiába égtek, sosem lettek rövidebbek. A fekete köpenyes megint intett. Légörvény húzott át a termen, lesöpörve mindent a gyertyatartón kívül. Az üres lapon ködök kezdtek gomolyogni, egyre sűrűbben és sistergőbben. Majd egy fekvő alak vált ki a jelenésből. Hanyatt feküdt, meztelen teste gyöngyökkel és kagylókkal volt gazdagon díszítve. Mellkasa és szája kinyílott, mindenféle kígyók tekergőztek ki belőle, végigcsúszva az asztallapon, vad sziszegésük folyamatos zúgássá erősödött. Megkondult egy öblös- búgó harang kísérte megszámlálhatatlan lélekharang. A kígyók fluoreszkáló hideg lángcsóvákká váltak, felsiklottak az asztal körül ülők ruháira, majd a kőpadlóra hullva sebesen eltűntek a sötétségben. A patkány a nyitott mellkas fölé emelte karmos kezét, az kitágult, és mint mély kút mutatta belsejét. Valahol lent tűz lobogott, az Úrnak szánt könyörgések szélesen szálltak felfelé, szétterülve a terem légterében. Egy sátáni kacaj dördülése elnyomva a kárhozottak hangjait, amit ha egyszer hallott valaki, sosem tudja elfelejteni… Beleég vacogó emlékezetébe, örök figyelmeztetésül. Újra felcsendült a muzsika, de most lágyan és elfogadón, az asztalon fekvő alak mellkasa bezárult, elnémítva a könyörgés hangjait. A kintrekedt forró szél, világító lényeket hozott, sárkányfejű, kis szárnyaló fénycsíkokat, akik tűhegyes fogaikat mutatva cikáztak a mennyezet alatt, hiába ijesztgetve az asztalnál ülőket. Egy mély gongszó hullámzott végig a sötét helységen, körbezúgva a fekete faltöveket, megállt és elhalt az asztalfőn üresen álló faragott trón mögött. Mocsár és dohszag terjengett mindenütt, hajdanvolt bomló életek bűze. Mintha a padlóból nőtt volna ki, ott állt két hatalmas fekete kutyájával az árny. Lassan és megfontoltan a trónszék elé lépett és leült. Kutyái, a szék két oldala mellett szintén. Halk zúgás töltötte meg a csendet, a Mammonok végtelen énekéhez hasonló. Az árny, hol hatalmasan megnyúlt, hol kicsire zsugorodott, de egy pillanatra sem nyugodott. Hosszú-csontos ujjait az asztallapon szétterpesztve ült, arca neki sem volt látható. A köpenyes újra intett, az asztalon fekvő alak összezsugorodott, és eltűnt. Helyette teli tálak és kelyhek lepték el az asztalt. Mindegyikben fortyogott és mozgott valami felismerhetetlen massza, lávaszerűen mozdulva a zene ütemére. Ha megállt egy pillanatra a fortyogás, sima tükrében holtfáradt-rémült arcok váltak felismerhetővé. A jelenlévők egyszerre emelték szájukhoz a serleget. Amit az edény tartalmazott, az beleömlött az örök semmibe. Ez jelentette a végek végét, az abszolút megsemmisülést. Csak a lágy fuvolaszó kísérte a nihilbezuhanás egyszeri és megismételhetetlen tényét.
Az ajtók nyikorogva sarkig tárultak Végeláthatatlan tömegben özönlött be rajtuk a vendégsereg, karmok és csontkezek gomolyogtak a térben, rémületes arcok, és arcmaradványok torz vigyorral vihogtak hangtalan, és ömlöttek az asztal felé, körbetáncolva, lebegve felhőtlen boldogságukban. Kint, teljes pompájában ragyogott a hold, denevérek seregei repkedték körül a házat, a fehér fényben fürdő táj úgy torzult és nyaklott összevissza, mint torz üvegen keresztül nézve szokott. A hold ezüsthídján érkeztek fekete szárnyas lények, civakodva, egymást marva igyekeztek az épület felé. Minden örvénylett és táncolt, már követhetetlenné vált a káosz, mikor egy hatalmas villám belehasított a forgatagba, szakadékot húzva a menekülő tömegben. Fekete vér fröccsent az alvó növényekre, tagok és fejek hullottak a sápadt égből. Egy tűzgolyó tűnt fel a messzeségben, nagy sebességgel közeledve, sistergő-lángoló tömege vészjóslón terítette be az égboltot.
Sára, rémülten riadt fel rémálmából, egész teste izzadtságban úszott. Egy darabig ült az ágyában, és kapkodta a levegőt. A szobában sötét volt, és csend, csak az utcai lámpa világított be ablakán fáradt fényével. Már ötödször álmodta vissza ugyanazt. Csupán annyi különbséggel, hogy az álom végén a tűzgolyó, minden alkalommal közelebb került hozzá, mire végre felriadt.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése