A Fülke

Roberta sok éve lakott az öreg házban, a harmadik emelet sötét folyosójának a végén, a cselédlépcső mellett volt egy kétszobás lakása.
Már vagy húsz éve egyedül élt, ha megkérdezték miért, azt dohogta, hogy a franc fog kerülgetni egy idegen vénembert, meg mosni a gatyáit.

Egyedül, elhízott macskáját tudta magakörül elviselni, a kopott kandúr, naphosszat heverészett hol a megvetett ágyban, hol a konyhaablak párkányán, ha sütött a nap.
Valahogy azonosult egymással a furcsa páros, Roberta is zömök volt meg pókhasú.
Settenkedő járása és nagy kényelemszeretete, rezdületlen- tokás arca nem fejezett ki semmiféle érzelmeket.
Ha rozoga hintaszékébe belezöttyent, a kandúr lomhán az ölébemászott.
Hunyt szemekkel, elterülve, órákig tudott Roberta vastag- rövid combjain heverészni, akár egy díszpárna.
Roberta is hunyt szemekkel, párnás- rövid ujjú kézfejét a macskán nyugtatva szunyókált.
Hetek óta volt egy visszatérő álma, ahogy elaludt, azonnal jelentkezett.
Végigcsoszogta elnyűtt mamuszában szinte az egész házat, és kereste a fülkét.
Mikor felébredt, hosszan gondolkodott, hogy miféle fülkét keres álmában, hiszen ha valaki ismeri a házat az utolsó zugig, az ő.
Ő viszont semmiféle fülkéről nem tudott.
Ez a fülke keresés lassan mintha az idegeire kezdett volna menni, már ébren is egyre hosszabb ideig meditált a dologról, a macskának mesélte álombéli kalandjait, az fátyolos tekintetével nézte és hallgatta őt, de furcsa fények kezdtek ilyenkor villózni a szemeiben.
Telt- múlt az idő, Roberta eszelősen kereste már ébren is a fülkét, de hiába.
Egész nap a házat járta, de még fülkére utaló jellel sem találkozott.
Mi az Isten haragja lehet ez a hülyeség- motyogta a macskának, hát már nem is tudok másra gondolni, mint erre a rohadt fülkére, ami kizárt, hogy van a házban.
A kandúr, csak különös tekintettel méregette ilyenkor, és meg sem rezdült.
Szerda éjszaka volt, úgy fél kettő lehetett, mikor hirtelen felébredt. Besütött ablakán a hold, az egész ágya fényárban fürdött.
Néma- fagyos csend ült a lelkén, a macska az ágya végében állt, és őt nézte különös szemeivel.
Lassan, mintegy álomban kiszállt az ágyból, még papucsot sem húzott, és elindult a konyhaajtó felé.
A macska kísérte.
A konyha is holdfényben úszott, bár ablaka nem abban a szögben állt, de ez eszébe sem jutott.
A kredenc melletti fal áttetszővé vált, és megnyílt.
Ott állt a fülke.
Üres- fehérre meszelt falain kívül, csak egy szék állt benne.
Halk, távolról jövő zúgást hallott, ami egyre közeledett, mint egy halotti ének,
betöltve a konyhát, és minden gondolatát.
Lassan lépett be a fülkébe, még látta a kandúrt, aki a konyha kövén állt, és őt nézte, alakja akkorára nőtt, mint egy kutya.
Aztán bezárult a fal.

Napok múltán tűnt fel a szomszédoknak, hogy Robertát nem hallják soha csoszogni.
Kopogtak a konyhaajtón, szólongatták, de csak a néma csend válaszolt.
Egyik lakó lenyomta a kilincset, az ajtó engedett.
A lakás üres volt, csak a konyha közepén állt a kandúr, égő szemei akkora rosszindulatot sugároztak a hívatlan jövevények felé, hogy azokban megfagyott a lélek.
Többé senki nem mert benyitni.
Teliholdas éjszakákon hallani vélnek hangokat a falból, de mindenki úgy tett, mintha nem is hallana semmit.