Mirella

Mirellának hívták. Középkorú lehetett, átlagos termetű puhán kövér, és meglehetősen ápolatlan. Az a fajta nő volt, aki fiatal korában sem volt vonzó.
Kitaposott fekete férfi félcipői szánalmasan lógtak csoszogó-oszlop lábain, keblei hordó hasán szétterülve ringatóztak cammogó járásának ütemére.
Bozontos nagy haja, fésületlen szőrtömeg.
Három elmaradhatatlan műanyagzsákja, menet közben unottan verdesték vastag combjait, egykedvű-kifejezéstelen tekintete úgy meredt a semmibe, mint aki nem is lát. Pedig vonások nélküli arca mögött jöttek-mentek a gondolatok, mindent látott és hallott, csak nem volt semmihez köze. Ő volt a távoli idegen aki nem is értette mit keres itt. Csak volt. Nem igényelt senkit és semmit.
Ha ráesteledett, kinézett magának az árnyas parkban egy kényelmes padot, feje alá tette szatyrait, és álomra hajtotta fejét. Hajnalban a rigók éneke ébresztette, ezt igazán szerette hallgatni. Majd egyik szatyrából megreggelizett, kicsit még nézelődött, majd megindult véget nem érő céltalan útján.
Ezen a tél sem változtatott, legfeljebb annyit, hogy igyekezett kissé védettebb helyen aludni. Senki nem tudott róla semmit. Ha próbáltak is vele beszélni, ő csak mosolygott, nem válaszolt. Tekintetét rászegezte a kérdezőre, nem volt szemében öröm, bánat vagy indulat. Nem érintették meg konvenciók, nem vett figyelembe semmit, csak saját szempontjainak megfelelő részleteket, mert ismerte azt a világot amiben élt, nem engedte, hogy a témák összekeveredjenek. Érezhetően átlátott az elé sodródó dolgokon, titokzatos tekintetén érződött, valamiket lát, amiket más sosem lesz képes érzékelni. Néha bólintott vagy csóválta fejét, valakivel kommunikált, de hogy kivel, az titok maradt. Az ő titka.
Sokan hitték, bolond. Pedig nem volt az. Csupán nem értették, és ez igen kényelmetlen, olyan érzetet kelt, mintha a kérdező lenne buta.
Mirellát ez annyira nem zavarta, hogy talán észre sem vette. Számára semmiféle véleménynek nem volt jelentősége.
Elmúlt a nyár, megjöttek a ködös-borongós őszi esők, beköszöntött a tél, Mirella változatlanul lakta parkbéli kedvenc padját, zsákjait magaköré gyűjtve szótlanul figyelt valamit. Amint becsukta szemeit, még élesebben látta környezetét.
A fagyott-kopasz ágak közül megjelent a jégember, hosszú csápszerű karjaival hadonászni kezdett, alakja hirtelen több méter magasra nyúlt, aztán akkora lett mint egy törpe.
Vadul táncolt és tekergőzött, arca felé villantotta hol méteres, hol rövidke ujjait, a szél zenéje tempósan süvöltve-forogva a fagyos légben, szolgáltatta neki a zenét.
Megjelent az északi fény, glóriát vonva az örökkévalóság köré, jégesőt csvarva ki a tél szeméből.
A deres halál hatalmas fehér lován győzelemittasan vágtatott keresztül mindenen, maga mögött hagyva a fagyba gémberedett életet, a fákról hullt feketerigók tetemei díszítették hófehér halotti leplét a tájnak.
Minden harsogott, hidegen lángolt és énekelt, a fékeveszett rombolás győzelemtől megrészegülten ülte torát, minden eltűnt ami volt, csak a fenyegető ˝Lesz˝ - sejtése úszott a levegőben.
Mirella ült a padján csukott szemekkel, arcán a mindent látók sejtelmes mosolyával, nézte a természet felülmúlhatatlan dühöngő mámorát, az isteni és sátáni koprodukciót.
Ő csak ült csukott szemekkel, még szellő sem érintette, a padot átölelő tavasz mit sem változott.