Látomás

Éjfél körül járt az idő, a hosszú és kihalt folyosón csak a Gyezsurnaja bóbiskolt-mindenható hatalmi jelkép-íróasztala mögött.
A hideg fényben derengő épületbelső maga volt az elutasító-fantáziátlan unalom. Még a svábbogaraknak sem volt kedvük a műkőburkolaton csúszkálni, inkább a kopott és lelakott szobákban húzták meg magukat.
A Gyezsurnaja hatalmas idomaival úgy kókadozott karszékében mint időtlen kövület, homályos tekintete előremeredt, nélkülözve az emberi értelem apró szikráját is. Szállodai éjszaka. Csak a gőgös racionalitás sétálgatott az öntudattal, hátbavagdosva az arra tévedt hajdani komszomolok és bárisnyák pufajkás emlékeit, érintéseikkel felkavarva a hősi idő gimnasztyorkába macskásodott véres porát.
Az alagsori konyhák nyitott ablakain felkúszott az égett olajszag, a zöldségek állott-édeskés bűze, befolyva a rosszul záródó ablakok résein, elterpeszkedve a vodkaillatú szobák kopott kárpitjain.
Szállodai éjszaka.
A hallban még lődörögtek kifestett arcú-vastag hölgyek fémkoronás mosolyaikkal nyakon öntve azt a pár unott vendéget akik még a megereszkedett fotelekben üldögéltek. A recepciós ing újban tehénkedett pultján, ernyedt érdektelenséggel keresztrejtvényt fejtett. Az éjszakai szellő hűvös fuvallata hallani engedte a volgai hajó vontatók elnyújtott-monoton énekét, a tajga kilátástalan és időtlen leheletét, az érdektelen - céltalan, út nélküli pusztaságok érinthetetlen sóhajtásait.
A malachitkoporsóba zárt mesék, vágyak és álmok évszázados történetei végiglebegtek a helység áporodott légterén, Szaltán cárok és hegyi tündérek lestek üvegszemeikkel kutatva hitetlen arcokat.
Közben elhangolódott balalajkák szóltak hamis hangjaikkal, minden lelket belepasszírozva a fotelek rugói közé.
Szuronyok és régi mesék, Leninek és Szolzsenyicinek, Micsurinok és Ehrenburgok, kivégzett és időhiány miatt élve maradt aparatcsikok, muzsikok végeláthatatlan tömegei gomolyogtak a vastag cigarettafüstben, belefolyva poharakba és lelkekbe.
Éjszaka. Sűrű és fenyegető, figyel és vár.
Szerény leszel és csendes, érezvén, senki és semmi nem számít, te meg végképp nem, úgy tűnhetsz el mint az elpárolgott milliók akiket a kutya sem keresett soha.
Nem vagy több mint láthatatlan hernyó akit még egy kuszmadt veréb is lenyel, aki a nyelés pillanatában már el is felejt, eszébe sem jut, te is egy élőlény vagy neked is vannak gondolataid, vágyaid, szeretteid.
Csak tárgy lehetsz, az is addig míg ki nem dobnak.
A végtelen és egyforma folyosókon csak te, meg a kornyadozó Gyezsurnaja kifejezéstelen halszemével, csak te és ő, aki évtizedek óta nem gondol semmire.