˝Csakis˝- nak hívták, mert lépten-nyomon használta a szót. Magas volt, nagyon sovány, viharvert - cserzett állát szürke szőrzet borította. Ősz haja válláig ért. Korát senki nem tudta, ha megkérdezték hány éves, sosem válaszolt. Szandálban, szürke kord nadrágban, és bőrmellényben járt. Körmei hosszúra nőttek, és nem pucolta őket, az egész ember nem igazán hatott jólápoltnak.
Nem tudni hol lakott, van e családja, ezekről a témákról nem lehetett vele beszélni. Sosem látták szomorúnak, sem vidámnak, ˝Csakis˝, mindig egyformán létezett. Hogy voltak e egyáltalán indulatai, volt e olyan téma a világon ami felizgatta, nem tudta senki.
Mindig voltak történetei, vele mindig valami megesett. Hogy ezek mennyire igazak, talán még ő sem tudta biztosan.
De szórakoztató tudott lenni, és hallgatóságát más nem is érdekelte.
Csakis megtörtént eseteket mesélek-mondta, és fénytelen szemei távolba révedtek Késő este elbúcsúzott ismerőseitől, és elindult a városból kivezető úton.
Teliholdas éjszaka volt, a nappali hőség alig engedett. Olyan világos van, akár olvasni is lehetne-szólt hangosan önmagához, leült a kőkereszt talapzatára, és ráérősen körülnézett. Csak a százezernyi tücsök zenélt a sápadt fényben, az erdő lombjai fakón csillogtak, de törzseik között sűrűn állt az éjszaka. Tudta, hogy a nagy nyugalom csupán látszat, gyakran csavargott az éjszakában, mindig érezte, figyelik. Hitte, hogy a lombok alatti sötétségben minden lehetséges, halvány fényeikkel világító-ködszerű emberalakok bolyonganak a törzsek között. Hosszan kinyúló karjaik szüntelen motoznak a holt avarban, lázasan keresnek valamit, talán volt önmagukat. Sosem jönnek ki az erdőből, egy láthatatlan korlát válassza el őket a réttől, és a földúttól. Talán a fák mögött rejtőző régi temető miatt van ez a mozgás-szólt ˝Csakis˝, régi szokása volt társalogni önmagával. Pedig ha az öreg sírkertre gondolok, megdőlt- időrágta keresztjeivel, derékig érő gaztengerével, nem is gondolná senki, hogy ennyi év elteltével még mocorognak az eltávozottak. Hogy mi az oka örökös nyugtalanságuknak, miért nem pihennek békében,
… sejtelmem sincs - fejezte be hangosan eleresztett gondolatait. Hacsak nem a hajdan felakasztottak csinálják a zavart, annak idején ide temették őket, nem akarván az új temető földjét, bűnös testükkel megszentségteleníteni. Hirtelen felállt, elindult az erdő felé. Kényelmesen végigvonult a réten-árnyékát lesve, ami érthetetlen módon hol a jobb oldalán, hol meg a balon kísérte. Hát ilyen nincs - mondta ˝Csakis˝ elképedve, s megállt. Árnyéka is ezt tette, de kevés várakozás után, megindult az erdő felé. ˝Csakis˝ felocsúdva meglepetéséből, árnyéka után sietett.
Érezte mennie kell, valami kényszer szívta a fák felé. Holdsütötte keskeny figuráját hamar elnyelte a sötétség.
Nyugodt lélekkel haladt a vaksötétben, úgy sejtette, valami irányítja lépteit. Suhanó árnyak szele csapta meg arcát, felismerhetetlen hangok töltötték be a törzsek közötti tereket. Néha ágak roppantak, talán lépteim zajától felijedt állatok-gondolta, és megállt pihenni. Különös, ahogy minél beljebb jutok, annál nehezebbek a lábaim. Levegőt sem kapok rendesen, és mintha lehűtött volna valami.
Füstszerű alakok lebegték körül, felé nyúládoztak hosszú karjaikkal, valamit meg akartak értetni vele, de nem sikerült. Meglepte, hogy semmiféle ijedtséget nem érzett.
Ismét nekiindult, és hosszúnak tűnő gyaloglás után feltűnt a holdfényben fürdő tisztás, benne az öreg temetővel. Nem értette, hogy került pont ide, egy darabig a fák közül nézte a különös látványt, majd kilépett a fényre. A rázúduló sápadt világosság átölelte jeges szeretetével, ő is kékesen fénylett mint az erdei kísértetek. Árnyéka végképp eltűnt. Szemei sorba jártak a megsüppedt- gazba fúlt hantokon, a megdőlt kő emlékeken, amiken az írás régen elkopott. A fa keresztek többnyire a gazban feküdtek elkorhadva, kidőlve a könyörtelen szél és idő hatalmát hirdetve.
A sírdombok között egy nagy-fekete kutya lépdelt, - erősen szaglászva valamit-időnként magasra emelte fejét-a holdra morgott. A környező fák lombjai mélyen meghajolva álltak, tisztelettel az ismeretlen hatalom előtt, ami ott volt láthatatlanul a legyőzhetetlenség tornyaként uralva az egész erdőt.
˝Csakis˝- nézte a kutyát és mozdulatlan maradt A hatalmas állat megfordult, és rászegezte izzó tekintetét. Fehér fogai világítottak a fényben, alakja megnőtt, lassan megindult felé. Ő kilépett a hantok közé, és megállt. Csak az állat szemét látta, ami óriásira nőtt. Lábai vitték előre, a temető közepe felé. A kutya csak szemével kísérte, nem mozdult. A hantok-amik mellett elhaladt-felderengtek, látta a benne porladókat. Bármelyik gödörbe nézett, mindegyikben nyugtalan mozgolódás folyt, egyik-másik dombból ködös pára szivárgott fel, emberalakot öltve elindult felé. Az egyre sokasodó árnyak sűrű felhői vették körül, nem tudta mire vélni a dolgot. Mikor lábai váratlanul megálltak, magaelé nézett. Előtte a nyitott sírgödör, benne kékes fény derengett. A meglebbenő szellő dohos penészszagot sodort felé, idegen érzéseket öntve, most már szorongó lelkébe. Távolról lélekharang hangját vélte hallani, tömjénfüstöt érzett, temetési ének gördült nehézkesen fülébe, érezte, egész teste kihűl, és beléfolyik a hold sápadt fénye. Arcához emelte kezeit, olyan áttetszők voltak, mint az őt körülvevő árnyak A döbbenettől egészen összezavarodott.
A holdra emelte üvegesedő szemeit, széttárt karokkal lebegett a nyitott sír felett.
Révetegen pislákoló tudatában összekeveredtek a volt és a van emlékfoszlányai, lassan tudatába kerítette a felismerés. Látta maga előtt nyolcvan éve történt temetését, a sok ismerős arcot, akikre már régen nem is gondolt.
Lebegő alakja lassan süllyedni kezdett, a gödör alján valami erő vízszintesbe fordította, nagy lelki béke szállta meg, és a felismerés, hogy réges-régen halott.
Nem tudni hol lakott, van e családja, ezekről a témákról nem lehetett vele beszélni. Sosem látták szomorúnak, sem vidámnak, ˝Csakis˝, mindig egyformán létezett. Hogy voltak e egyáltalán indulatai, volt e olyan téma a világon ami felizgatta, nem tudta senki.
Mindig voltak történetei, vele mindig valami megesett. Hogy ezek mennyire igazak, talán még ő sem tudta biztosan.
De szórakoztató tudott lenni, és hallgatóságát más nem is érdekelte.
Csakis megtörtént eseteket mesélek-mondta, és fénytelen szemei távolba révedtek Késő este elbúcsúzott ismerőseitől, és elindult a városból kivezető úton.
Teliholdas éjszaka volt, a nappali hőség alig engedett. Olyan világos van, akár olvasni is lehetne-szólt hangosan önmagához, leült a kőkereszt talapzatára, és ráérősen körülnézett. Csak a százezernyi tücsök zenélt a sápadt fényben, az erdő lombjai fakón csillogtak, de törzseik között sűrűn állt az éjszaka. Tudta, hogy a nagy nyugalom csupán látszat, gyakran csavargott az éjszakában, mindig érezte, figyelik. Hitte, hogy a lombok alatti sötétségben minden lehetséges, halvány fényeikkel világító-ködszerű emberalakok bolyonganak a törzsek között. Hosszan kinyúló karjaik szüntelen motoznak a holt avarban, lázasan keresnek valamit, talán volt önmagukat. Sosem jönnek ki az erdőből, egy láthatatlan korlát válassza el őket a réttől, és a földúttól. Talán a fák mögött rejtőző régi temető miatt van ez a mozgás-szólt ˝Csakis˝, régi szokása volt társalogni önmagával. Pedig ha az öreg sírkertre gondolok, megdőlt- időrágta keresztjeivel, derékig érő gaztengerével, nem is gondolná senki, hogy ennyi év elteltével még mocorognak az eltávozottak. Hogy mi az oka örökös nyugtalanságuknak, miért nem pihennek békében,
… sejtelmem sincs - fejezte be hangosan eleresztett gondolatait. Hacsak nem a hajdan felakasztottak csinálják a zavart, annak idején ide temették őket, nem akarván az új temető földjét, bűnös testükkel megszentségteleníteni. Hirtelen felállt, elindult az erdő felé. Kényelmesen végigvonult a réten-árnyékát lesve, ami érthetetlen módon hol a jobb oldalán, hol meg a balon kísérte. Hát ilyen nincs - mondta ˝Csakis˝ elképedve, s megállt. Árnyéka is ezt tette, de kevés várakozás után, megindult az erdő felé. ˝Csakis˝ felocsúdva meglepetéséből, árnyéka után sietett.
Érezte mennie kell, valami kényszer szívta a fák felé. Holdsütötte keskeny figuráját hamar elnyelte a sötétség.
Nyugodt lélekkel haladt a vaksötétben, úgy sejtette, valami irányítja lépteit. Suhanó árnyak szele csapta meg arcát, felismerhetetlen hangok töltötték be a törzsek közötti tereket. Néha ágak roppantak, talán lépteim zajától felijedt állatok-gondolta, és megállt pihenni. Különös, ahogy minél beljebb jutok, annál nehezebbek a lábaim. Levegőt sem kapok rendesen, és mintha lehűtött volna valami.
Füstszerű alakok lebegték körül, felé nyúládoztak hosszú karjaikkal, valamit meg akartak értetni vele, de nem sikerült. Meglepte, hogy semmiféle ijedtséget nem érzett.
Ismét nekiindult, és hosszúnak tűnő gyaloglás után feltűnt a holdfényben fürdő tisztás, benne az öreg temetővel. Nem értette, hogy került pont ide, egy darabig a fák közül nézte a különös látványt, majd kilépett a fényre. A rázúduló sápadt világosság átölelte jeges szeretetével, ő is kékesen fénylett mint az erdei kísértetek. Árnyéka végképp eltűnt. Szemei sorba jártak a megsüppedt- gazba fúlt hantokon, a megdőlt kő emlékeken, amiken az írás régen elkopott. A fa keresztek többnyire a gazban feküdtek elkorhadva, kidőlve a könyörtelen szél és idő hatalmát hirdetve.
A sírdombok között egy nagy-fekete kutya lépdelt, - erősen szaglászva valamit-időnként magasra emelte fejét-a holdra morgott. A környező fák lombjai mélyen meghajolva álltak, tisztelettel az ismeretlen hatalom előtt, ami ott volt láthatatlanul a legyőzhetetlenség tornyaként uralva az egész erdőt.
˝Csakis˝- nézte a kutyát és mozdulatlan maradt A hatalmas állat megfordult, és rászegezte izzó tekintetét. Fehér fogai világítottak a fényben, alakja megnőtt, lassan megindult felé. Ő kilépett a hantok közé, és megállt. Csak az állat szemét látta, ami óriásira nőtt. Lábai vitték előre, a temető közepe felé. A kutya csak szemével kísérte, nem mozdult. A hantok-amik mellett elhaladt-felderengtek, látta a benne porladókat. Bármelyik gödörbe nézett, mindegyikben nyugtalan mozgolódás folyt, egyik-másik dombból ködös pára szivárgott fel, emberalakot öltve elindult felé. Az egyre sokasodó árnyak sűrű felhői vették körül, nem tudta mire vélni a dolgot. Mikor lábai váratlanul megálltak, magaelé nézett. Előtte a nyitott sírgödör, benne kékes fény derengett. A meglebbenő szellő dohos penészszagot sodort felé, idegen érzéseket öntve, most már szorongó lelkébe. Távolról lélekharang hangját vélte hallani, tömjénfüstöt érzett, temetési ének gördült nehézkesen fülébe, érezte, egész teste kihűl, és beléfolyik a hold sápadt fénye. Arcához emelte kezeit, olyan áttetszők voltak, mint az őt körülvevő árnyak A döbbenettől egészen összezavarodott.
A holdra emelte üvegesedő szemeit, széttárt karokkal lebegett a nyitott sír felett.
Révetegen pislákoló tudatában összekeveredtek a volt és a van emlékfoszlányai, lassan tudatába kerítette a felismerés. Látta maga előtt nyolcvan éve történt temetését, a sok ismerős arcot, akikre már régen nem is gondolt.
Lebegő alakja lassan süllyedni kezdett, a gödör alján valami erő vízszintesbe fordította, nagy lelki béke szállta meg, és a felismerés, hogy réges-régen halott.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése