Történelmi szélsőségek...

... fuvolára és lantra

      Nem vagyok egy tökéletes igric, egy Tinódi Lantos Sebestyén, bizony, be-beszorulnak az ujjaim a húrok közé- pengetés közben- időnként és esetenként, akkor ordít a tömeg, hogy lágyabb ének kell nekünk. Egy nagy lószart nektek kedves tömeg, az egyik feletek eleve siket, a másik meg jószerivel hülye, nektek a szférák zenéje is csak egy nudli, az én falsaim is túl jók nektek. Bezony. Mert amikről itt pengetve megemlékezem, ezek az emberiség tüskés kísértetei, akik miazmás gőzökkel fejükben, vakon hittek a frász tudja miben, de csúfos végükig űzték az aljasságaikat. De van, aki megúszta, és úgy távozhatott az árnyékvilágból, mint más rendes ember. Ez csak azt illusztrálja, hogy a sorsnak is vannak tévedései, Ő sem tökéletes.

Ha elzengem a Spanyol Torquemada vérengzéseit, amit a Szent Inkvizíció nevében követett el, és rühes hamvait, egy Isten dicsőségére emelt katedrális szarkofágja rejti, hát, nem is mondtam sokat.

De voltak közöttük leleményes fickók is, például Fouche, aki egy remek ötlettől vezérelve, Lyonban összeláncoltatott harminc embert, és ágyúval rájuklövetett. Rá is ragasztották a “Lyoni tűzmester” előnevet. Na meg Vlad (Tepes) a Drakula, akinek mikor már szorult a hurok, Mátyás udvarában sündörgött bebocsátásért. Lenin…aki nem Krupszkajától szerzett vérbaja miatt lett híres, fosta bölcs elméleteit, közben szabadidejében úgy küldött a halálba védtelen tömegeket, hogy csak na. A Romanovok lemészárlása is életműve koronadarabja. Elbűvölő… Aztán, ezt a Siklgrúbert, ezt a Hitlert- akit az oroszok Gitlernek mondanak, kikiáltották a legnagyobb gyilkosnak, aztán kisült, hogy a nagy Koba- a postarabló Sztálin, túltett rajta. Na, ezek a történelem apró meglepetései, még szerencse, hogy időnként felböffen az idő jó embereket is, de azokat le szokták lőni. Ha mindenkit meg akarnék énekelni, hát a Széchenyi Könyvtárat megtölthetném megzenésített szövegeimmel, de ehhez annyit kéne élnem mint a Mózesnek, akinek viszont nem is volt lantja, és pechére minden utána történt, amit előre nem lehet hogy megénekelni. Hű- az áldóját, ha belegondolok, csak úgy kavarog a fejemben a sok jeles férfiú, és nő emléke, akiket érdemes lenne megénekelnem, de a jóból is megárt a sok, hát még ebből. De, hogy egészen kicsibe- milyen is az ember: Például- jut eszembe, egyszer kaptunk egy kacsát, szerencsétlenségemre élőt. Nnna, le kellett mészárolni a szerencsétlent, de ki tegye? Én nem fogom a torkát nyiszatolni egy késsel, ez biztos. Kínomban, hogy ne szenvedjen, egy fatönkre hasaltattam, és szekercével lecsaptam a fejét. Nem tudom milyen volt sültnek, mert nem bírtam belőle enni.

Ezt, a brutális közjátékot, a kerítés túloldalán álló szomszédom iszonyodva nézte végig, egészen bele volt betegedve a látványba.

Napok múltán, egy nyulat szerzett, két hátsó lábánál fogva felkötötte a kertben kifeszített ruhaszárító kötelére, és a barátjával nagyokat röhögve, egy léccel, addig verte a szerencsétlent, még nem távozott az élők sorából. Ő, biztos jó étvággyal megebédelte. Rengeteg emberben benne lappang a gyilkos ösztön, a szadista hajlam, de szerencsére, csak keveseknek adatik meg, hogy ki is éljék őket.

De az emberek nagyon furcsák. Észreveszik, és fel is ismerik kicsinek a sátánt, hümmögve fejüket csóválják, aztán hagyják akkorára nőni, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Mindig ugyan az a következmény, de nem tanul belőle senki.

Ecce Homo.

Ez nagyszerű.