A templom nehéz tölgyfakapui úgy vágódtak ki, hogy leverték az oldalfalak festett képeit. A hirtelen feltáruló nyílás egy ordító-tátott szájra emlékeztetett, a beözönlő fény és az orkánszerű szél feldöntötte az oltárt díszítő virágok vázáit, eláztatva az aranyszállal kivarrott díszes terítőt. A mennyezet nehéz bronzcsillárjai lengeni kezdtek, a tömjéntartóban kialudt a parázs, a főhajót szürke-gomolygó füst töltötte meg. A kapunyíláson beömlő fényben egy szokatlanul magas és sovány alak sziluettje állt, széles karimájú fekete kalapban, földig érő kabátban. Arcán vaksötét árnyék terpeszkedett. A körülötte tomboló szélvihar még csak meg sem érintette. Az oldalhajó mellékoltárán álló üvegkoporsó a szent csontjaival veszedelmesen billegni és rengeni kezdett, hangosan zörgetve az elhunyt földi maradványait.
Az összes gyertya mint egy varázsütésre kialudt, vékony füstcsíkjaikat felkapta a szél, és pillanatok alatt szétkergette a légtérben.
Úgy tűnt, hogy a szobroktól a képekig, a kegytárgyaktól a selyemzászlókig, mindent a pusztulás fenyeget.
A viharzó levegő megszólaltatta a karzat orgonájának sípjait, az őrült futamok kakofóniájában még nagyobbnak és reménytelenebbnek tűnt a pusztítás.
A bejárati márványoszlop mellett álló kő szenteltvíztartóból vörösen habzott és patakzott valami rémisztő folyadék.
Az ajtóban álló alak lassan előreindult. Merev, nyugodt mozdulatai sejtetni engedték hihetetlen nagyságát. Csillogóan fényes patás lábai hidegen koppantak a szürke kőpadlaton, a padsorokat összekötő virág girlandok sorra elfonnyadtak és lángra lobbantak, ahogy mellettük elhaladt. Az orgona dörgő sikolyaival kevert orkánüvöltésben, láthatatlan holt lelkek ezreinek hangja vegyült, az egész hangzavar valami győzelmi indulóra emlékeztetett ami elsodor, mindent betöltve keresztülgázol élőn és holton, hirdetve a vendég szédítő hatalmát.
Aztán az egész látomás hirtelen szertefoszlott. A kapuszárnyak zárva voltak, a tömjénfüst békésen gomolygott, a gyertyák rezdületlen fényei sejtelmesen melengették a szent üvegkoporsóját, ami visszatükrözte a lángocskák fényeit.
Az összes gyertya mint egy varázsütésre kialudt, vékony füstcsíkjaikat felkapta a szél, és pillanatok alatt szétkergette a légtérben.
Úgy tűnt, hogy a szobroktól a képekig, a kegytárgyaktól a selyemzászlókig, mindent a pusztulás fenyeget.
A viharzó levegő megszólaltatta a karzat orgonájának sípjait, az őrült futamok kakofóniájában még nagyobbnak és reménytelenebbnek tűnt a pusztítás.
A bejárati márványoszlop mellett álló kő szenteltvíztartóból vörösen habzott és patakzott valami rémisztő folyadék.
Az ajtóban álló alak lassan előreindult. Merev, nyugodt mozdulatai sejtetni engedték hihetetlen nagyságát. Csillogóan fényes patás lábai hidegen koppantak a szürke kőpadlaton, a padsorokat összekötő virág girlandok sorra elfonnyadtak és lángra lobbantak, ahogy mellettük elhaladt. Az orgona dörgő sikolyaival kevert orkánüvöltésben, láthatatlan holt lelkek ezreinek hangja vegyült, az egész hangzavar valami győzelmi indulóra emlékeztetett ami elsodor, mindent betöltve keresztülgázol élőn és holton, hirdetve a vendég szédítő hatalmát.
Aztán az egész látomás hirtelen szertefoszlott. A kapuszárnyak zárva voltak, a tömjénfüst békésen gomolygott, a gyertyák rezdületlen fényei sejtelmesen melengették a szent üvegkoporsóját, ami visszatükrözte a lángocskák fényeit.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése