Szimultán

Az ablakmélyedésben ült, ködös tekintettel meredt maga elé, néha bólintott, és halványan elmosolyodott.
Élesen látta a vele szemben ülő középkorú nőt, sötétbarna haján játszott az ablaküvegről visszaverődő napfény.

Lánykorodban milyen vékony voltál- szólalt meg halkan, most, hogy érett asszony lettél, megváltoztál.
Most még szebb vagy, mint hajdanán.
Szeretettel figyelte az asszonyt, felé nyúlt, hogy megfogja a kezét.
Észre sem vette, hogy a levegőbe markol. Már igencsak régen ismerjük egymást- folytatta a beszédet, sok mindent végigcsináltunk, voltak nehéz napjaink, de végezetül mindig megoldódtak a problémák.
Arcát lassan az ablak felé fordította, tekintete lomhán végiggördült a kert gyepén, a vén fák lombjain, elidőzött a szökőkút habzó- csillogó vizén, a fürdőző verébhad zajos nyüzsgésén.

Tudod, - folytatta a beszélgetést, ahhoz, hogy az ember boldog legyen, valójában nem kell sok.
Minél kevesebb ügyed függ másoktól, annál több az esélyed arra, hogy élve maradj. Ne függj, csak magadtól. Akkor is ér annyi csalódás, amennyire szükséged van az életed folyamán. Látszattámogatókra nincs szükség, másra meg ne számíts.
Tudod, ez a rengeteg félreértett élet, rivalizálás, vérre menő gyerekes csatározások, aztán a ködből felbukkan az öregség, és minden értelmét veszti, amiről azt hitted fontos.
Ezért mondják, hogy a kor bölcsé tesz, megérkezik a tisztánlátás, csakhogy az életed az ára. Az egy szál szar életed a fizetség, amit a sors kíméletlenül behajt.

Most, hogy itt vagy velem, tudom, hogy mindent jól csináltam. Sosem törekedtem címre, rangra, drága kocsira, értékes karórára, mások megértésére és könyörületére, megelégedtem azzal, hogy társadként megteremtettük azt a saját világunkat, amiben lehet élni, és nem jut benne hely másnak.
Az idő, mindenképpen elmúlik, és a rengeteg emlék addig is életben tart, a te saját emlékeid, amiben nem lát bele senki más.
Az egész létezésed egy magánügy, érzelmeid és értelmed tölti ki, ha meg tudod óvni az emberektől, tisztasága is megmarad.

Jó, hogy itt ülsz velem, egy teljességben, ami csak a mienk.
A nyüzsgő élet délibábjai idáig nem jutnak el, a létezés csendjét nem bolygatják fel holmi zajos szánalmasságok, nem kell megbánnunk semmit.

Nem kell a mások véleménye, helyeslése, vagy rosszallása, csak a te véleményed számít, mert a te életedben az egyetlen, ami mérvadó.
Az idő, elsodor minden véres verejtékkel megszerzett csillogást, aminek megszerzésére ráment az egész életed.
Hetvenkedés, győzelmi ének, erős markok szorította pallos markolatok.
Aztán elporlik a kéz, és a csontok nem bírják a nehéz fegyvert megtartani.
Csak rozsdamarta kardmaradványokat, és némi fehérlő csontokat hány ki magából a régész unszolására a föld, ami nem fog többet mondani, mint egy hajdanvolt kutyának a csontjai. Ebben rejlik az ember döntési szabadsága, mindenki úgy pazarolja el az életét, ahogy jónak látja.

Pedig elég lett volna odafigyelni, meghallva a lét rengeteg apró rezdüléseit, élvezni, és értékelni azt ami van, de ezek az apró- halk hangok, csak csendben hallhatók.
Ezek, mint távoli énekek beléd szivárogva békébe ringatják háborgó lelkedet, segítenek elviselni múló életed tudatát, amihez bátorság kell, a zajos lét, csak félelmedet árulja el.
Itt ülünk az ablakban, hallgatjuk létezésünk finom zenéjét, a csend álmosító suttogását, és élünk, magunknak, nekünk.
Ez ami fontos, mert az öröklét az, amiből jöttünk, és amibe távozunk.

Ködös tekintetét az asszony arcán nyugtatva, csak nézte, és közben megállt számára az idő.
Feltörő emlékei szinte betemették ernyedten ülő alakját, halk mosollyal arcán, valahol nagyon messze járt, olyan messze, hogy még találgatni is tapintatlan otrombaság.