Elfelejtve

A bontásra ítélt hatalmas háztömb már üres volt, egyetlen lakója úgy élhetett benne mint egy várúr.

Az épületnek három utcára volt kijárata, a négy keramitkockás belső udvara engedett be a lakásokba némi fényt. A burkolatok siralmas állapotán, még a gaztenger sem tudott javítani, hepehupás mélyedéseiben állt a mohos esővíz. Az egész udvar az enyészet kertje volt, patkányok és egerek promenádja. A falak vizes vakolattömegei az épület tövében nagy – eliszaposodott halmokban álltak. A sok éve hulló vakolattenger napról-napra nagyobb lett, a falak között megbúvó lépcsőházak sötét és piszkos kilométerein nem segítettek a kitört ablakok, beszűrődő fényeikkel. A villanyt már kikapcsolták, az üres izzófoglalatok holtan lógtak kitépett vezetékeiken. A dohos-nyirkos penészszag, keveredve a kosz illatával, vastagon megülte az egész házat. A bejárati kapuk be voltak deszkázva, csak az egyik nem, résre nyíló ajtószárnyán keresztül tudott bemenni. Miután áttuszkolta magát műanyag szatyraival ezen a résen, óvatosan átlépegetett a sötét kapualj törmelékein, elérte a „D” lépcsőház töredezett lépcsőfokait, és mély sóhajok kíséretében megindult felfelé.

A második emeleten volt otthona, szülői hagyatékként lett az övé. Mondták, már a nagyszülei is ebben a kétszobás lakásban laktak, így öröklődött generációról-generációra az idő múlásával lepusztult fészek. A múló évtizedek a házon megtették hatásukat, olyan nagy összeg lett volna rendbe hozni, hogy nem volt érdemes. Nem laktak a házban soha gazdag emberek, szó sem lehetett semmiféle felújításról. Már egy ideje nagyon nehezére esett ez a lépcsőmászás, szatyrai is egyre nehezebbnek tűntek, újólag az első emeleti pihenőre kiállított egy hokedlit, hogy le tudjon ülni pihenni.

Ahogy ott ült és nehezen szedte a levegőt, elnézegette az ismerős falakat, a rozsdásodó-ki-be dőlő kovácsoltvas korlátok cirádáit, a lépcsők tövében az egérpiszkot, az élettelenül lógó villanyvezetékeket. Még textilbevonatúak voltak, már régen nincsenek forgalomban. Nézte az ismerős lépcsőket, látta magát önfeledten ordítva ugrálni a többi gyerek között, ki tudja mi lehet velük. Az volt a játék lényege, hogy egy lábon kellett felfelé ugrani, és nem volt szabad elkapni a korlátot.
Mindenki önfeledten hadonászott karjaival, megpróbálva megtartani egyensúlyát. Még teljes erőbevetéssel is három lépcsőfoknál több nem sikerült, a hasra esett vállalkozót jól kiröhögték. Egy Péter nevű fiúnak ment egyszer öt fok, csak úgy dagadt a büszkeségtől, ő lett a mutatvány elismert bajnoka.

Mélyet sóhajtva felcihelődött, és nekiállt a következő emelet megmászásának. A lakásajtó előtt mérgelődve szétpakolta szatyrait, mert megint a táska legaljára keveredett a kulcsa, pedig mindig direkt odafigyelek, és mégis alulra kerül ez az átkozott kulcs  -dohogta lihegve. Sárgarépa színű képpel állt fel. Nem való nekem már ez a hajladozás -szólt hangosan-, na meg a lépcsőmászás sem, Egyszerűbb lenne felsorolni azokat, amik valók nekem…

Az ajtó nyikorogva de engedelmesen kitárult, és ő beléphetett az előszobába. Kabátját, kalapját a kisasztalra dobta, a kalaptartó fogas vagy két éve leesett a falról, szatyrait felnyalábolva befeszegette magát a konyhaajtón. A valaha kékre festett konyhabútor kopott volt és rozzant, a kredenc még nagyanyjáé volt, telepakolva lábasokkal, evőeszközökkel, az ormótlan alpakka kanalak és kések olyan nehezek voltak, talán kézben el sem bírta volna a fiókot. Az asztalon petróleumlámpa állt, mióta nem volt villany, ezzel világított. Az ablak feletti sarokban nagy pók lakott, régi bútordarabnak számított. Vele szokott hangosan értekezni, persze a pók nem beszélt, de ő érezte, miket válaszol és így zavartalan volt a társalgás.

Miután mindent elpakolt amit vett, bement a nappaliba. Amióta csak vannak emlékei, ezeket a bútorokat és tárgyakat látta maga körül, kopott kárpitozású kiült székeket, a rozoga fotelt - a ˝Búsulót˝ amiben apja ebéd után újság olvasás címén, előrebukott fejjel nagyokat aludt. Azon az emlékezetes délután is így találták meg holtan. Mindig a fotellel szemben foglalt helyet, elképzelve apját, akinek elmesélte mindennapjait, vágyait és titkos gondolatait. Szeretett az ablak mellé ülni, kinézni a hepehupás, gazos és elhagyatott köves udvarra. Ilyenkor szemei a távolba révedve, felidézték a hajdan volt udvart, a labdázó, ugrókötelező gyereksereget, a krétával felrajzolt ugróiskolát, amit szeretett. Lüktetve élt a múlt a jelen halott és málladozó falai között. Lenke néni döcögött végig dohogva az udvaron, csak úgy cipelve hatalmas testét és kosarait. A kölykök szamárfület mutogattak neki a háta mögött, nagyon élvezték a dolgot. Az egyre sűrűbb félhomályban hallotta nagybátyjának nehéz lépteit az ajtó előtt, hallotta hogy rázza a kilincset és morog, minek kell zárva tartani ezt a rohadt ajtót, nem fog senki titeket elrabolni. Az elsőn a ˝Pipikenéni˝ aki az ablakpárkányára szoktatta a verebeket kenyérmorzsáival, a lakók ordítoztak vele, hogy miatta van összeszarva a ház ablak alatti fala, gusztustalan hülye vénasszonynak nevezték, de Pipike csak vigyorgott rajtuk és tovább etette védenceit.
Emil bácsi, a hatalmas hordójával és kampósbotjával… mindig széles karimájú fekete kalapban járt és hosszú fekete kabátban, a rossznyelvek szerint még alvás közben is rajta volt a kalap, annyira rühellette, hogy kopasz.

Az ablak előtt ült, és elsodorták az emlékek, észre sem vette, hogy ráborult az éjszaka. Egészen elzsibbadt a hosszú mozdulatlanságban, akkor vette észre, mikor alig tudott felállni. Te jó ég, szólalt meg rekedt hangon, - ha sokáig nem beszélt, mindig így járt -, már megint itt az este -szólt, behozom a lámpát, ne üljek ilyen sötétben. A petróleumlámpa lobogó kis lángja életre keltette a falon lógó képeket, fényképeket. Családi képek, anyja fiatalkori portréja, szinte megelevenedett a vibráló fényben. Családi nyarak csoportfelvételei, ő is ott áll gyereknek, ő az egyetlen, aki még itt van. Testvérek, unokatestvérek, akikre már csak ő emlékezett, ott vigyorogtak cérna lábaikkal, fürdőruhásan a felnőttek lábai közé keveredve…
Megsárgult nyarak távoli emlékei. Téli fotó a Normafánál… Ott ül szánkóján, a kötél apja kezében és anyja hógolyót dob feléjük. Rajta füles sapka és irhabunda. Még ma is őrzi emlékeiben melegét. Ez a fénykép is megszürkült, hangtalan jelezve az elmúlt időt.

Lassan belakta a szobát a petróleumlámpa büdös-nehéz szaga, eleinte nagyon zavarta, mára már fel sem tűnt, idő kérdése, mindenhez hozzászokik az ember.
Ráérős nyugalommal kiment a konyhába, tálcára rakta kenyerét, zsírt meg zöldpaprikát. Óvatosan beegyensúlyozott rakományával a hálószobába, újólag szeretett este az ágyban eszegetni. Már a vacsora végén érezte, igencsak környékezi az álom, a tálcát letette az éjjeliszekrényre, nagy gondossággal elzárta a lámpát, - mindig félt, nehogy kigyulladjon valami -, és kényelmesen a hátára fordult.

Ahogy feküdt körül rajzották emlékei, a sötétségből előlépő rokonok és ismerősök, mosolyogva nyújtották felé kezeiket. Még emlékezett, hogy kiszáll az ágyából és feléjük nyúlva előrelép.