Büszkeség 2.

 

Hátbizony, én bizony büszke vagyok…

És miért ne lennék büszke? Nem kerül egy vasamba sem. Felemelő érzés, egy lelki emóció, vagy komóció, oly mindegy. Mindenképpen egy mentális és fizikai megrázkódtatás, ami egyesek szerint kóros, de Istenem… Nem lehet csak és kizárólag kímélő és egészséges dolgokat művelni egy életen át. Az ahhoz túl hosszú. Semmire nem jutna idő, mert arra kéne figyelni, hogy ne történjenek zűrös esetek folyamatos létemben.

Így aztán marad időm még nagyobb marhaságokat csinálni. De mindezt büszkén teszem, mert egy önálló individuum vagyok, akit nem lehet csak úgy lekutyázni, semmibe venni, leszarni.

A viszket a hátam, tehát vagyok igazsága úgy világít a semmi felett, mint Salamon király egy híressé vált testrésze.

De az legalább indokoltan volt fényes, de az én büszkeségemnek öngyújtófénye kialszik az első szellőtől.

A kis fény is fény, a fény nem a torkolattűznél kezdődik, rendszerint ott van vége. Ha jut rá időd, összekapkodhatod elszenesedett hamvaidat, és büszkén elpucolhatsz a francba, mert a következő torkolattüzet, már te sem élnéd túl.

Aztán sokasodó maradványaidat ki takarítaná el? Hiszen un esztétikus, fertőző, és szemet zavaró látvány, kellemetlenül érintené megléte az utókort. Ne vegye senki önzésnek, de az én elő korom jobban érdekel, mint az utókor véleménye rólam. Majd rám ültetnek egy csomó muskátlit, leszek egy kedves folklór hangulatot árasztó domb, amit az utókor hagyományőrző táncosai körülriszálnak, a külföldi turisták nagy tetszése közepette.

Én meg büszkén enyészek ott a muskátlis enteriőr alatt, és hallgatom a lábak ütemes dobbanásait a fejem felett.

Hopszaszáré, bumsztadráré intyom pitty, harsogják közben a népzenészek, bátortalan citeráik és nyenyeréik hangjai szorongva úszkálnak a virágok között, amit este lelopnak a környékbeliek. De a zene szól, a lábak dobognak, a turisták örvendeznek, én meg büszkén heverészek. Mit akarhatok még?

Hiszen én önjáró vagyok! Egyedül is tudok baromságokat kitalálni, aminek persze az én egyetlen életem az ára, egyedül is tudok büszkén ülni a járda szélén, és elmerengeni azon, hogy miért a magamfajtával tolnak ki már évszázadok óta, miért záptojás alakú a világ, holott állítólag mindenki másnak gömbölyű?

Mit kezdjen magával egy rongyszedő, ha már nincs rongy?

Képezze át magát gombaszedőnek, időnként belecsempészve a kollekcióba egy, egy galócát?

Még itt, a járda szélén ülve is sorban jutnak eszembe a jobbnál jobb lehetőségek. Hát ez a tény, miért nem ad büszkeségre okot?

Még fel sem fázhatok itt a kövön ülve, mert a seggem alatt felhalmozódott, kifizetetlen számlák melegítenek.

Üres gyomorral, nagyokat haraphatok a semmibe, a tudattal, hogy körülzsongnak evés közben a perspektívák.

Süt a nap, nem hideg a járda köve, majd feldöntenek a lökdösődő lehetőségeim, és arra koncentrálhatok, hogy tudok e akkorát köpni, hogy eljusson a villamos sínig.

Hát bizony, én büszke vagyok. És miért ne lennék, nem kerül semmibe.