In memoriam Edgar Alan Poe

A lélekgyógyász

A negyedik emeleti lakásban csak távoli mormolásnak tűnt az utca durva, zuhogó, csörömpölő zaja. A tágas és félhomályos előszobából nyílott a lélekgyógyász birodalma, a rendelő. Fafödémes öreg ház lévén a gerendák finoman rezegtek a parketta alatt, nem engedve feledni a kinti forgalom rengette világot.
A rendelő megbízható, nyugodt polgári belsőt mutatott, szőnyegek, íróasztal, bőr ülőgarnitúra, töredezett felülete jobb napokra emlékeztetett.
Volt még egy heverő, kései Biedermeier stílusú, letakarva egy régi, de jó állapotú ágytakaróval. A falakon metszetek, megsötétedett olajképek blondel keretben. A könyvektől roskadozó hatalmas polcsor egyszerre sugárzott nyugalmat és műveltséget. Az enyhe szivarszag szinte nyugtatólag hatott a belépőre.
A lélekgyógyász a nagy íróasztal mögött ült, háttal a kintről beáramló fénynek, némán vizslatta bizonytalanul belépő betegét, igyekezvén arcából tájékozódni. Az esetek többségében-nagy rutinjának köszönhetően mindig sikerült benyomásokat szereznie. Mikor a betérő eljutott a perzsaszőnyeg medalionjának közepéig akkor emelkedett fel székéből, és diszkrét mosollyal megkerülvén asztalát, elélépett.
 - Kézcsókom asszonyom. - köszönt megnyugtató-búgó hangján, és kezet csókolt.
- Üdvözlöm kedves doktor. - válaszolt az alacsony, vékony idős hölgy, leemelve fejéről elegáns szalmakalapját.

- Foglaljon helyet, kérem - szólt a gyógyász, széles karmozdulattal a kerevetre mutatva. A madárcsontú hölgy zárt térdekkel, egyenes háttal helyet foglalt.
Sovány arca merő ráncból állt, egy halasi csipke finomságával átszőtt bőre kortalan külsőt adott neki, csak két égő fekete szeme világított pókháló ráncai közül.
A doktor visszaült íróasztala mögé, töprengő tekintete villámgyorsan végigpásztázta vendége arcát. Különös-egészen szokatlan zavart érzett, valami szorongásra emlékeztető kellemetlen érzést, ami bokától indult felfelé, elárasztva egész testét, agyában érezte tompa-zsibbasztó jelenlétét. Minél tovább nézte a hölgy fényben fürdő alakját, annál vastagabb lett a csend.
Mikor megszólalt, alig ismert saját hangjára. Távoli volt és ködös.
- Miben segíthetek asszonyom? - kérdezte, dőljön hátra kényelmesen, engedje el magát, és őszintén beszéljen problémájáról, mintha itt sem lennék.
- Köszönöm doktor, de én így is kényelmesen ülök, és egészen el vagyok lazulva. - mondta a hölgy.
- Kezelték már önt ezt megelőzően is?
- Ó nem! - jött a válasz. Még sosem éreztem szükségét annak, hogy ügyeimmel szakemberhez forduljak.

- Akkor hallgatom, asszonyom. - így a doktor, és kényelmesen hátradőlt székében.
- Amint látja, magas korú ember vagyok, - kezdte a hölgy - és mint mindenki hozzám hasonló, rengeteg esemény van már mögöttem. Jók, rosszak, csúnyák, szépek. Érdekes, ahogy távolodom az időben és közeledem fizikai megsemmisülésem perceihez, úgy értékelődnek át bennem a múlt idők történései.
- Mire gondol kérem? - kérdezte a lélekgyógyász.
- Hogy mire is pontosan… hát például nincs már bennem harag, a megértést felváltotta a közöny, képes vagyok kívülállóként követni az eseményeket. Megváltoztak értékrendjeim, sok mindent nem tartok már fontosnak amit régen annak tartottam.
Erősebben érzem a csend végtelen nyugalmát. Rájöttem a létezés történéseinek mondvacsinált fontosságára, az igazságra, hogy kitalált dolgok hamis önvédelmet biztosítanak, az agyonszínezett ideológiák mit sem változtatnak a lényegen. Egész életünk egy félreértett álom, ami velünk együtt múlik el. Ez kezdettől fogva nyílt titok, csak nem mertük vállalni. Egész életünkben mást sem teszünk, mint bizonygatjuk önnön fontosságunkat másokéval szemben, pótolhatatlanságunkat remélve minden nap önigazolva ennek igazságát, bár fogalmunk sincs az igazság mibenlétéről. Úgy látszik a félreértett álmok már csak ilyenek. - mondta a hölgy, és halkan nevetett.
- Zavarja, ha rágyújtok egy szivarra? - kérdezte a doktor.
- Nem-nem, dehogy - válaszolt a beteg, egyáltalán nem zavar a füst.
A lélekgyógyász körülményesen rágyújtott, füstfelhőbe burkolva töprengő arcát, és fogalma nem volt mit mondjon.
 - De asszonyom, - szólt, ha az ember felett eljár az idő attól még élvezheti az élet örömeit, ugyanúgy érzi az ételek ízét, a zenét és napfényt, sokféle örömét az életnek. Főleg így, hogy a kor bölcsességével értékel.
Az idő emberi kitaláció, csak a fizikai megterhelésről kell lemondjon, ami nem nagy ügy, hiszen a tudat és lélek a hangsúly, nem a test. A fizikai elöregedésnek kétségtelenül megvannak a maga terhei, de ha a lényegre figyelünk, az az igazi valóság. A kor kényelmetlenséget okozhat, nem többet. A hosszú élet ára az elöregedés, de még mindig jobb mint fiatalon elmenni.
- Ebben van sok igazság - szólt a hölgy, de a földi lét testhez kötött, nem lehet figyelmen kívül hagyni az elhasználódás okozta terheket. Bár ennyi év alatt mindenki megtanul veszíteni, az ember egy bizonyos kor felett elkezd lemondani és temetni, megpróbálja elfogadni a folyamatos elmagányosodás valóságát, ami nem sikerül.
A lélekgyógyász szivarfüstjén keresztül nézte látogatója égő szemeit, aztán minden átmenet nélkül magába nézett. Megdöbbentette a tény, még nem fordult vele elő soha. Érezni kezdte az idős hölgy hozzáintézett kérdéseit, ezek a néma kérdések tőrként hatoltak tudatába.
Mintha kilépett volna testéből. Valahol íróasztala felett lebegett, onnan látta a szobát, benne kettejüket.
Hát igen, -szólalt meg benne egy ismeretlen hang. Hogy gondolhattam valaha is, hogy véges képességeimmel bármit is meg tudok oldani véges képességű emberekben. Emberi problémák megoldására emberfeletti képességek képesek, a számtalan elolvasott szakkönyv csak sztereotípiákat közöl, mások véleményeit és sejtéseit dolgokról, de nincs bennük egy mondatnyi bizonyítható igazság. Vakon tapogatózom mások lelkében, holott a magamét sem ismerem. Vélt kényszerigazságok hamis tirádáit zúdítom betegeimre, akiknek egy része okkal depressziós-, tehát nem beteg, a többiek meg ok nélkül dőlnek össze-bár az oknélküliséget én állapítom meg, én, aki honnan tudhatnám, hogy mi ok, és mi nem.
Az egész tevékenységem egy dekoratív hazudozás, megélhetési akció, mert legalább annyi megválaszolatlan kérdés van bennem, mint betegeimben, csak én tehetetlenségemben bezárkózom, ők meg gyógyírt remélve felkeresnek engem. Sajnos, különbséget nem látok köztem és a nálam gyógyulni vágyók között. Ja, hogy ők mentesek minden szakirodalmi tapasztalattól? Mert ha nincs így, akkor problémáik sincsenek? Ez egy kapitális marhaság. Hát hogy tudnék megoldani bármit, ami lelki probléma… a testiekhez meg nem értek. Valamiben kutakodom, ami megfoghatatlan. Feltehetően van lélek, még elképzelni sem tudom milyen lehet, és mekkora. Azonos kapacitású valamivel akarok korrigálni, ami eleve megoldhatatlan.

Én -a szemfényvesztő- aki ellenszolgáltatásért el próbálom hitetni gyógyulni akaró emberekkel, hogy meg tudom oldani a megoldhatatlant, el tudom hitetni egy végtagja veszített emberrel, hogy nem történt vele semmi, ami rettenetes?
Vagy meg tudok vigasztalni egy öreg és beteg embert, hogy egy másik életében sokkal jobban jár? Az igazság az, hogy két tehetetlen ember ül egymással szemben, de csak az egyik vallja be helyzetét.
Én, a depresszió és lelkibetegségek hazai ökle, íróasztalom fedezékében várom, hogy lejárjon a kezelésre szánt idő. Ha maradt volna az évek folyamán bennem tisztesség, most itt süllyednék el ülő helyzetemben…
Hát ezek után mit is mondhatnék ennek az idős hölgynek… Bölcsebb és reálisabb, mint én bármikor is leszek. Én kihez forduljak segítségért? Én is csak ember vagyok, és ha nem tudom elhitetni magammal miszerint a dinnye kék, akkor ugyan úgy végzem, mint a pacienseim. Nagyon nehéz mindig hihető dolgokat hazudni, tudományosan megközelíteni eseményeket, amihez elég lenne némi szerencse meg józan ész, a többi csak duma. Még sosem láttam beteget akit lélekgyógyász meggyógyított. Marad a hit, a szeretet mindenekfeletti besulykolása, a szenvedésekért és alázatért később kijáró jutalom, amit megígérhetek, mert úgysem lesz alkalma elmaradását rajtam számon kérni.
Na meg sosem értettem, miért díjazandó erény a szenvedés és lemondás. Miért emel posztamensre az idült jóság megléte, a minden józan ésszel szembeni megértés, a ˝Dobd vissza kenyérrel ˝-elv.
Miért erény, ha valaki kirívóan hülye és irreálisan életszerűtlen.
A belógatott betegek, ha van kinél számon kérni elmaradt medáliáit, a számon kért azt fogja mondani, ő nem ígért semmit. Igaza van, én is ezt mondanám.
Csupa de, majd, talán, biztosan. Ezek csak szavak. Időhúzó mellébeszélés, mert aki puhány és sérülékeny az bizony sérülni is fog, aki nem tud úszni az mindig is meg fog fulladni, aki oroszlánnal találkozik, az meg lesz zabálva. Az életnek megvannak az élhetőségi szabályai, jókra és rosszakra egyaránt érvényesen, nincs külön számonkérés és jutalom, mert ez így működik és kész.
A jóság kitolást eredményez, a gonoszság tiszteletet támaszt.
Hogy ez így jól van é?
Hát én honnan a fenéből tudhatnám, nem vagyok én Atyaúristen, én csak egy lélekgyógyász vagyok, egy esendő, tájékozatlan szorongó, aki tapogatózik a sötétben. Betegeim és köztem mindössze annyi a különbség, hogy én merem látni a valóságot, és szűkölve bár-de megpróbálom elviselni, ők meg képtelenek erre. Ezek után ki az az épeszű, aki elhiszi, hogy lelki traumákat meg tudok oldani.
Rémisztő dolgait kinek-kinek magával kéne tisztázni, ami hitem szerint nem sikerülhet, nekem legyen elég a magam kudarca, minek vegyem nyakamba másokét. Nem attól vagyok lélekgyógyász mert meg tudok oldani problémákat, rávezetve betegemet, miként találja meg önmagában a választ, hanem attól, hogy nagy elméleti tudással bírok amit nincs hogy átültetni a gyakorlatba.
De félre a pesszimizmusommal, aki rámszorul, azt meghallgatom egy mindentudó mosolyával, elhitetem vele, szeánszaink jót tesznek neki.
Hogy én tudom, hogy ez egy impotens délibáb, ehhez neki semmi köze. Én mindössze segítek neki fiktív baromságokat elhinni, amire neki nagy szüksége van.
Hát tessék.
A negyedik emeleti lakásban csak távoli mormolásnak tűnt az utca zaja. Öreg ház lévén, a fagerendák finoman rezegtek a parketta alatt, nem engedve feledni a kinti forgalom rengette világot.