Úton

 Már nem számolta, hányszor kanyarodott vele a lefelé haladó csigalépcső, tompuló agyában minden kezdett összemosódni. Bal kezével a falat támasztotta, nem volt korlát. Ja, korlátai csak embernek vannak, lépcsőnek minek,- gondolta, – az úgy is csak egy irányba tud létezni. Vagy lefelé, vagy felfelé. Bár ha meggondolom, ez emberre is érvényes. Én, most, lefelé megyek, nagyon úgy tűnik, bár lehet ez egy érzékcsalódás is, lehet, hogy felfelé haladok, vagy előfordulhat, hogy az egészet csak hiszem. Hiszem, hitegetem, és ugyanakkor egy kapualjban állok, és figyelem a kukák között futkosó egereket. Már alig érzem a lábaimat, a két vádlim görcsben van, a látásom is homályos, és még nem tudom hol a lépcső vége. Mert mindennek vége szakad egyszer, még ennek a rohadt, lélektelen, levegőtlen lépcsőnek is, és akkor rám dől a szabadság napfényes igazsága, és feledésbe merül ezeknek a nehéz óráknak hátborzongató emléke. Úgy kiszáradt a szám, hogy ha most beszélgetnem kéne, nem tudnék egy érthető mondatot kinyögni. Még azt hinnék, hogy beszédzavarokkal születtem. Csak bírjam ezt a vesszőfutást, jó lenne kicsit leülni, de mi van ha nem fogok tudni felállni?

Bele sem merek gondolni, de miért is gondolnék bármibe bele, hiszen nekem csak mennem kell, és erősen reszketnek már a lábaim, de legalább a fájdalmak eltompultak. Untig elég, ha csak, és kizárólag a lábaimra gondolok mostanság, mert ha megbotolnék valamibe, hát kizárt dolog, hogy talpon maradok. Aztán vérző, és összetörött pofával kell folytatnom az utamat, nincs megállás, és figyeljek oda, mert alig kapok már levegőt, mert ebben a miazmás, áporodott gőzben alig van oxigén. Hogy mitől lett mindennek vöröses színe, meg kéne dörzsölnöm a szemeimet, úgy állnak a fejemben, mint két kődarab. Ahhoz meg- meg kéne állnom, mert menet közben szemet dörzsölni, kész öngyilkosság, mert biztos megszédülnék, és mellélépnék. Még belegondolni is rémes. Ez a lépcső mindig ugyan olyan, csak fordul, és fordul, és semmi jele annak, hogy vége akar szakadni. Már órák óta megyek, vagy napok óta, hát ki az istennyila tud emlékezni bármire is, csak ne emlékezzek én semmire, csak a lábam alá figyeljek, meg fogjam a falat.

A tenyeremről lehámlott a bőr, ezek az érdes falak nincsenek tekintettel semmire, micsoda emberi tulajdonság, de mit várhat az ember egy lépcsőháztól, olyan szűk, hogy alig fér el benne egy élőlény. Kíméletlenségének oka az lehet, hogy emberek építették, és beléfolyt az emberi rosszindulat, és érzéketlenség. Mit érdekli őt, hogy mi lesz velem, ez nem az ő problémája, mit foglalkozzon vele. én sem mondtam, hogy ki kéne már meszelni a falait, és helyenként javítani kell a vakolatot. Már azt sem bánnám, ha szembe jönne valaki, akihez szólni lehet egy emberi szót, mert úgy fojtogat a magány és tehetetlenség, hogy ordítanék szorongásomban. De csak lépteim kemény koppanásait hallom a mérhetetlen csendben, ez a zaj, mintha a koporsómba vernének szögeket. Kopp- kopp… egy falábnak lehet ilyen hangja, szenvtelen egyhangúan koppan, és átvisz a másvilágra.

A magány, és tehetetlenség is lehet végtelen, ahonnan indultam, már nagyon messze lehet, és hogy hol a lépcső vége…

Már nem számolta, hányszor kanyarodott vele a lefelé haladó csigalépcső, tompuló agyában minden kezdett összemosódni.