A fák kopasz ágvégein milliószámra csillantak meg a vízcseppek, az utcai lámpák rőt fényében. Az éjszaka, hatalmas tömegével telepedett rá mindenre, befolyva még az apró lyukakba és falrepedésekbe is. Amit fekete köntösével elért, az bénult szendergésbe kezdett, megdermedt álomba merült, ami a lidérces ébrenlét, és felszínes alvás keveréke volt. A kihalt utcán kóborló emlékek és holt lelkek elárvultan ténferegtek, be- benézve a leeresztett redőnyök résein, fájdalmasan felidézve halványuló múltbéli képeiket.
Lassú léptekkel bandukolt a járdán, néha lekanyarodott az üres úttestre, télikabátját fázósan tekerte görnyedt testére. Fázott.
Nem gondolt semmire, szemei előrenéztek, mozdulatlan merevségükben csak annyit érzékeltek, hogy nem ment neki semminek. A végtelen és kilátástalan egyedüllét ringató ölelésében eltávolodott testéből, egy darabig saját feje felett lebegett, majd jöttek a sárga villódzó fények, a langyos fuvallat, és felcsendült a csodálatos távoli muzsika, amit minden éjjel úgy várt. Füves-virágos rét vette körül, a fák lombjai között madarak énekeltek orgonára emlékeztető lélekig ható lágy-búgó hangon. Mindenünnen simogató fény áradt, a fák ágain sosem látott gyümölcsök hívogató kórusa zümmögött, a sziklák közül előbuggyanó aranyló vízesésben halak fickándoztak, százféle színben ragyogtatva pikkelyeiket. A sűrű fák közül előkígyózó földút végignyújtózott a réten, és a következő erdőben tűnt el. Az út mellett húzódó nagy lapos sziklák egyikén ült, és elbűvölten figyelte a látványt, Tágranyílt szemekkel próbálta magába fogadni az élményt, hagyta a képet beleégni emlékezetébe, vésztartalékként a nehezebb napokra. Ahogy ott ült és bódultan gyönyörködött, feltűnt a távolban egy mozgó alak, egyre közelebb jött, aztán döbbenten felismerte gyerekkori önmagát. Rövidnadrágba volt, atlétatrikóban, és mezítláb. Csak rámosolygott a látomás, ő bénultan figyelte, meg sem tudott moccanni. Mikor a jelenés a fák között eltűnt, ismét megjelent a távolban valaki, aki megint felé haladt az úton. Az is ő volt, úgy húszévesen, öltönyben, tele életkedvvel, reménnyel, öntudattal. Megint ülve maradt, és bámulta a látványt. Aztán megjelent az úton mai alakja, előtte és mögötte kuszán kavarogva minden ami azóta történt. Mint felkavart iszapos víz, hullámzott és nyaldosta botorkáló lábait, benne bukdácsoló arcok, karok, emléktörmelék.
Mély, fojtogató nehéz fájdalmat érzett mellkasában, elcsendesedett a madárdal, megfakult az éltető fény, színtelenné vált a rét, és a fák közül jeges lehelet kúszott felé, egy csapásra elsöpörve minden kellemes érzését.
A levegő egyre sűrűbbé vált, már tátott szájjal vette a levegőt, és fázni kezdett.
Mellkasán lyuk tátongott, szivárogva elcsorgatva belőle mindent ami emlék.
A fák rengetegéből egyre erősödő ima hangjait sodorta felé a hűlő szél, egy alvó ébrenlétbe ringatva kiürült lelkét. Egyre erősödő köd burkolta be sziklán ülő alakját.
Már nem érezte a kő nyomását, a sűrű párából kinyúló fehér kezek végigtapogatták nyúlós érintéseikkel arcát és kezeit. Hideg szájak csókolták sovány-csontos fejét. Valakit érzett maga felett, aki lassan ereszkedve közeledett ülő testéhez, tudta, hogy ami történik az messze felette van, ellenkezni sincs értelme.
A messzi harangszó rátelepedve belenyomta a sziklába, egyre ércesebb és fülsértőbb hangjától majd megsiketült. Emlékeiben végigvágtatott egész leélt élete, dúltan és ellenszenvesen Testet öltött csalódása torzszülött alakban lépett elé, és megütötte arcát. Karmos keze felszántotta szikkadt bőrét, a sebekből nem jött vér, csak egy savószerű váladék. Ráncosodó szemgolyói kiszáradtak, százféleképpen széttördelve az elétáruló képet. A képtelenül sípoló, vicsorgó hangjai a szélnek,
Fülébe gázolva agyába fúrta magát. Minden forogni és táncolni kezdett, egyre szédületesebb tempóban. Lám- lám, szólt a fejében egy hang. Mégiscsak eljöttél. Itt vagy, vendégeként valaminek, amit el sem tudsz képzelni. Itt semmit sem számít jónak vagy hibásnak érzed e magad, mit akarsz, és azt mennyire. Még ahhoz sincs közöd, hogy hol vagy. Itt a másholban nem érvényes semmi és senki. Itt a máshol szava dönt. Ez, a nagy átváltozások kertje, amiben egyszer mindenki ellátogat.
Itt, minden előfordul és minden lehetséges, amit te ki sem tudsz találni.
Még érezte, teste lassan képlékennyé válik és lomhán lefolyik a szikla oldalán.
Az ima és harangszó távolodni kezdett, az erdei úton nem jött többé senki. A szél zúgása altatódallá halkult, újra éles lett a fény, minden visszaalakult a kezdetek szerint, mert minden vég valaminek az újrakezdődése, és annak vége megint a történet eleje. A másholban a jóknak nem jár jutalom, a rosszaknak büntetés.
Minden máshogy van és másként, Nem függ tőled semmi és senki. Nincsenek napszakok és utcák ahol akár nyomorultul elpusztulni is lehet. Nincsenek éhes kóbor kutyák, nincs semmi, ami személyes.
A sziklára folyt szürke massza tompán csillogott, vékonyodott, aztán beszívta a kő.
Itt, az összefolyó világok deltájában már csak a végtelen óceán látszik, az elmúlt idők arctalan tömege, feloldódva benne minden, ami valaha fontosnak tűnt.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése