Fekete vér

Éjszaka. Olyan erős a holdsugárzás a felhőtlen égen, hogy égeti a csukott szemhéjaimon keresztül a szememet.
Érzem, hogy fehér fényárban úszik velem az ágy, hallom halk zümmögését, azt a suttogó hangot, amit ha érteni is fogok, akkor tudom, hogy meghaltam.
Akkor majd hunyt pillákkal kiszállok az ágyból, és megindulok a tárt ablak felé.
Fellépek a párkányra, a karjaimat a fény felé tárom, és egy lágy, könnyed szívóerő a hold felé emel.

Már a harmadik éjszaka becsenget valami és mikor az ajtóhoz lépek, a padlón lassan folyni kezd egy fekete vér. Az ajtó alól szivárog befelé, és ha - átlépve a tócsát - kinyitom az ajtót, hát nincs ott senki, csak a fekete semmi.
A fekete semmi fekete vére lehet, a hold éles sugarai szabdalták agyon a testét, ő, a sötét hangjaival válaszol, hol titokzatos, hol fájdalmas nyüszítése kilométerekre hallik.
Ezek, az örök hangjai, a múlhatatlané, az időtlen térben létező, és láthatatlan valamié, ami talán a lét érverése, amiben létezünk.
Érzem, hogy most már minden éjszakámat tönkreteszi a csengetésével, ha leszerelem a csengőt, hát rúgni fogja az ajtót, ameddig ki nem nyitom.
Most éjjel, először láttam homályos alakját, a gesztenyefa alatt állt, magas volt, de arcán nem volt fény.
Mereven állt, mint egy sírkereszt, karját kitárva, vékony csontjain finoman vibrált a holdsugár.
Az egész éjszaka halálos csendbe burkolózott, torkán akadt minden élőlény sóhaja, a nagy fa remegni kezdett, majd recsegve szilánkjaira hullott, felvillant az égbolton a kezdet és a vég izzó sziluettje, majd eltűnt az egész látomás, a fa ott állt a helyén, csak a fekete vértócsa növekedett az ajtóm alatt.
Persze, egy ilyen esemény tönkreteszi pihenésem hátralévő részét, behúzom a sötétítőfüggönyeimet, hogy ne jusson be szobámba a jeges fény, de akkor is érzem, hogy valami az ablakom előtt áll, és engem figyel.

Ezekben a fényekben ott lebegnek, az előttem jártak atomjaikra bomlott lelkei, várnak, és türelemmel viseltetnek irányomban, mert tudják, egyszer megjelenek a tárt ablakomban, csak még nem jött el az időm.
Mert mindennek eljön a maga ideje, még a szikláknak is, mindenkit, és mindent felszív a köd.
Mert valahonnan a ködökből jöttünk, és oda is térünk vissza, mert ez a körforgás megállíthatatlan és örök.
A világ nem abból áll- amire mi gondolunk, mondhatnám nem tudunk mi semmit, csak fantáziálni és tapogatózni a sötétben, aztán egyszer csak vége a dalnak, minden felesleges amit tettünk, és nem értékesebb mint az el nem követettek.
Hogy micsoda nagy ügyet tudunk csinálni mindenből, bár más egy géppuska mögött cigizve szedegetni le a távcsőbe bekerült célpontokat, és más célpontnak lenni.
Persze, a géppuskásnak nem lesz utólag lelkiismeret furdalása, hisz minek is lenne, ő dolgozott, a célpont meg vessen magára, minek állt ott.
Nagyon könnyű rosszkor, és rossz helyen állni, csak az a baj, hogy mindig utólag sül ki a baki.

Ha egyszer ez a rohadt hold eltűnne az égről, igencsak megváltozna a helyzet, mert nem lenne sugár, nem irritálnának a holt lelkek minden éjszaka, és esetleg örökké élhetnék.
A függönyeimet sem kéne behúznom, nem zavarna semmiféle fény -alvásomban, az ablakomat csak azért kéne csukva tartanom, hogy a sötétség rémei ne tudjanak bejönni.
Mert azok nem bírják a fényt, és igen felélénkülnének a koromsötétben.
Ó anyám!
Hogy mit buzerálnak a sötétség lényei egész virradatig!
Aztán eltűnnek, és kezdődik a nap, holt fáradtan végigcsinálom, és készülök az éjszakára, ami mindenkinek megnyugvást hoz, csak nekem nem.
Megint csöngetni fog, és megint megjelenik az ajtóm alatt folydogáló fekete vér.
De elhatároztam, hogy ha jön, nem nyitok ajtót, inkább bedugom a füleimet, hogy ne halljam amikor az ajtót rugdossa.

Aztán meglátom hogyan tovább.
A vértócsára homokot fogok szórni, már oda is készítettem egy vödörrel.
Érzem, hogy a ma éjszakai holdtölte igen aktívvá teszi kísérteteimet, de nem fogom hagyni magam, mert én élek, ők pedig nem.
Olyan erős a holdsugárzás, hogy a csukott szemhéjaimon keresztül is tudom, gonosz, és szenvtelen jelenlétét.