Még élő írótársam emlékére...

Gyerekek…

Rohadtul szenvedek, értékorientációs szupremációmban.
A hierarchizálódás recenziózálódása jelenén.
Csupa aspirációban tükröződő ikon peremén.

Iszony. Ez a viszony.
Rohadtul szenvedek, aspirálva primitív lelketek,
A koncepciózus én, áttörhetetlennek látszó egén…
Csupa norimplikáció!
Mely lábam alatt, a piszkos mélybe vész.

Kis Petrovom…

Sötét korunkban én valék a mécs,
Spermaplazmális infekció az egész…
Blikficulumációs szennyes világ.
Melyet titkos méreg foga rág.

Remélem, nem túl érthető…

Intracardiális mammalíció és penész.
Kívülem hol itt az ész.
Életigenlő pofátokon a hazug máz,
Lelkemre Pegazus vigyáz.

Agyam, szubsztanciális discihonban haldokol…
Menny, és pokol.

A Mutatványos

A két háztető között kifeszített acélsodrony csillogott a napsütésben. Úgy feszült ott húsz emeletmagasságban a két ház között, mintha ketté akarná vágni az utca légterét.
A járdákon és az úttesten nagy tömeg bámészkodott.
A mutatványos már fenn volt a háztetőn, hosszú botjával egyensúlygyakorlatokat végzett.
Magas-szikár alakja úgy festett a mélyből mint egy vastagabb rúd, ami vízszintesen tart egy vékonyabbat. Egy darabig maga előtt billegtette a levegőben tartott fekvő botját, aztán óvatos tánclépésekkel, pipiskedve elindult a drótkötélen.

Lassan haladt az úttest közepe felé, tekintete előremeredt, ügyesen egyensúlyozva, lassan lépkedve ég és föld között lebegett.
A tömeg elcsendesedve, égnek fordított arccal, lélegzetvisszafojtva figyelte.
A mutatványos már jócskán a két ház között haladt, mikor megcsúszott, elveszítve egyensúlyát.
Csapkodó mozdulatok közepette guggoló helyzetbe ereszkedett, botját elengedve karjaival vadul hadonászott, majd előrehanyatlott a lengedező kötélen.
Csak rúdja esett a tömeg közé, ő hason fekve a sodronyt átkarolta, hozzásimult, és feloldódva beleszívódott.
Hát még ilyet sem láttunk-mondta a tömeg és szétszéledt.

HÍR

Az elsötétített színpadon csillogó fekete köpenyében megjelent a bűvész.
Magas volt, szikár, légies, elegáns.
Fekete bársony cilinderét egy kis fém asztalkára helyezte, letakarta egy fehér damaszt kendővel.
Varázspálcájával titokzatos köröket rajzolt a terítő fölé, a közönség figyelme kísérte a meg-megvillanó varázspálca körkörös mozgását.
A bűvész bal kezének két ujjával könnyedén lerántotta a cilindert takaró kendőt.
A cilinder üresen tátongott a misztikus félhomályban.
Nem volt benne semmi.
A döbbenet csendjében a bűvész holt fehérre sápadt, majd zsugorodni kezdett. Akkora lett, hogy a kezében szorongatott varázspálca úgy hatott, mint egy kiegyenesített pásztorbot.
Megtört tekintetét, egészen pici termete miatt, a nagyérdemű már nem láthatta.

In memoriam Edgar Alan Poe

A lélekgyógyász

A negyedik emeleti lakásban csak távoli mormolásnak tűnt az utca durva, zuhogó, csörömpölő zaja. A tágas és félhomályos előszobából nyílott a lélekgyógyász birodalma, a rendelő. Fafödémes öreg ház lévén a gerendák finoman rezegtek a parketta alatt, nem engedve feledni a kinti forgalom rengette világot.
A rendelő megbízható, nyugodt polgári belsőt mutatott, szőnyegek, íróasztal, bőr ülőgarnitúra, töredezett felülete jobb napokra emlékeztetett.
Volt még egy heverő, kései Biedermeier stílusú, letakarva egy régi, de jó állapotú ágytakaróval. A falakon metszetek, megsötétedett olajképek blondel keretben. A könyvektől roskadozó hatalmas polcsor egyszerre sugárzott nyugalmat és műveltséget. Az enyhe szivarszag szinte nyugtatólag hatott a belépőre.
A lélekgyógyász a nagy íróasztal mögött ült, háttal a kintről beáramló fénynek, némán vizslatta bizonytalanul belépő betegét, igyekezvén arcából tájékozódni. Az esetek többségében-nagy rutinjának köszönhetően mindig sikerült benyomásokat szereznie. Mikor a betérő eljutott a perzsaszőnyeg medalionjának közepéig akkor emelkedett fel székéből, és diszkrét mosollyal megkerülvén asztalát, elélépett.
 - Kézcsókom asszonyom. - köszönt megnyugtató-búgó hangján, és kezet csókolt.
- Üdvözlöm kedves doktor. - válaszolt az alacsony, vékony idős hölgy, leemelve fejéről elegáns szalmakalapját.

- Foglaljon helyet, kérem - szólt a gyógyász, széles karmozdulattal a kerevetre mutatva. A madárcsontú hölgy zárt térdekkel, egyenes háttal helyet foglalt.
Sovány arca merő ráncból állt, egy halasi csipke finomságával átszőtt bőre kortalan külsőt adott neki, csak két égő fekete szeme világított pókháló ráncai közül.
A doktor visszaült íróasztala mögé, töprengő tekintete villámgyorsan végigpásztázta vendége arcát. Különös-egészen szokatlan zavart érzett, valami szorongásra emlékeztető kellemetlen érzést, ami bokától indult felfelé, elárasztva egész testét, agyában érezte tompa-zsibbasztó jelenlétét. Minél tovább nézte a hölgy fényben fürdő alakját, annál vastagabb lett a csend.
Mikor megszólalt, alig ismert saját hangjára. Távoli volt és ködös.
- Miben segíthetek asszonyom? - kérdezte, dőljön hátra kényelmesen, engedje el magát, és őszintén beszéljen problémájáról, mintha itt sem lennék.
- Köszönöm doktor, de én így is kényelmesen ülök, és egészen el vagyok lazulva. - mondta a hölgy.
- Kezelték már önt ezt megelőzően is?
- Ó nem! - jött a válasz. Még sosem éreztem szükségét annak, hogy ügyeimmel szakemberhez forduljak.

- Akkor hallgatom, asszonyom. - így a doktor, és kényelmesen hátradőlt székében.
- Amint látja, magas korú ember vagyok, - kezdte a hölgy - és mint mindenki hozzám hasonló, rengeteg esemény van már mögöttem. Jók, rosszak, csúnyák, szépek. Érdekes, ahogy távolodom az időben és közeledem fizikai megsemmisülésem perceihez, úgy értékelődnek át bennem a múlt idők történései.
- Mire gondol kérem? - kérdezte a lélekgyógyász.
- Hogy mire is pontosan… hát például nincs már bennem harag, a megértést felváltotta a közöny, képes vagyok kívülállóként követni az eseményeket. Megváltoztak értékrendjeim, sok mindent nem tartok már fontosnak amit régen annak tartottam.
Erősebben érzem a csend végtelen nyugalmát. Rájöttem a létezés történéseinek mondvacsinált fontosságára, az igazságra, hogy kitalált dolgok hamis önvédelmet biztosítanak, az agyonszínezett ideológiák mit sem változtatnak a lényegen. Egész életünk egy félreértett álom, ami velünk együtt múlik el. Ez kezdettől fogva nyílt titok, csak nem mertük vállalni. Egész életünkben mást sem teszünk, mint bizonygatjuk önnön fontosságunkat másokéval szemben, pótolhatatlanságunkat remélve minden nap önigazolva ennek igazságát, bár fogalmunk sincs az igazság mibenlétéről. Úgy látszik a félreértett álmok már csak ilyenek. - mondta a hölgy, és halkan nevetett.
- Zavarja, ha rágyújtok egy szivarra? - kérdezte a doktor.
- Nem-nem, dehogy - válaszolt a beteg, egyáltalán nem zavar a füst.
A lélekgyógyász körülményesen rágyújtott, füstfelhőbe burkolva töprengő arcát, és fogalma nem volt mit mondjon.
 - De asszonyom, - szólt, ha az ember felett eljár az idő attól még élvezheti az élet örömeit, ugyanúgy érzi az ételek ízét, a zenét és napfényt, sokféle örömét az életnek. Főleg így, hogy a kor bölcsességével értékel.
Az idő emberi kitaláció, csak a fizikai megterhelésről kell lemondjon, ami nem nagy ügy, hiszen a tudat és lélek a hangsúly, nem a test. A fizikai elöregedésnek kétségtelenül megvannak a maga terhei, de ha a lényegre figyelünk, az az igazi valóság. A kor kényelmetlenséget okozhat, nem többet. A hosszú élet ára az elöregedés, de még mindig jobb mint fiatalon elmenni.
- Ebben van sok igazság - szólt a hölgy, de a földi lét testhez kötött, nem lehet figyelmen kívül hagyni az elhasználódás okozta terheket. Bár ennyi év alatt mindenki megtanul veszíteni, az ember egy bizonyos kor felett elkezd lemondani és temetni, megpróbálja elfogadni a folyamatos elmagányosodás valóságát, ami nem sikerül.
A lélekgyógyász szivarfüstjén keresztül nézte látogatója égő szemeit, aztán minden átmenet nélkül magába nézett. Megdöbbentette a tény, még nem fordult vele elő soha. Érezni kezdte az idős hölgy hozzáintézett kérdéseit, ezek a néma kérdések tőrként hatoltak tudatába.
Mintha kilépett volna testéből. Valahol íróasztala felett lebegett, onnan látta a szobát, benne kettejüket.
Hát igen, -szólalt meg benne egy ismeretlen hang. Hogy gondolhattam valaha is, hogy véges képességeimmel bármit is meg tudok oldani véges képességű emberekben. Emberi problémák megoldására emberfeletti képességek képesek, a számtalan elolvasott szakkönyv csak sztereotípiákat közöl, mások véleményeit és sejtéseit dolgokról, de nincs bennük egy mondatnyi bizonyítható igazság. Vakon tapogatózom mások lelkében, holott a magamét sem ismerem. Vélt kényszerigazságok hamis tirádáit zúdítom betegeimre, akiknek egy része okkal depressziós-, tehát nem beteg, a többiek meg ok nélkül dőlnek össze-bár az oknélküliséget én állapítom meg, én, aki honnan tudhatnám, hogy mi ok, és mi nem.
Az egész tevékenységem egy dekoratív hazudozás, megélhetési akció, mert legalább annyi megválaszolatlan kérdés van bennem, mint betegeimben, csak én tehetetlenségemben bezárkózom, ők meg gyógyírt remélve felkeresnek engem. Sajnos, különbséget nem látok köztem és a nálam gyógyulni vágyók között. Ja, hogy ők mentesek minden szakirodalmi tapasztalattól? Mert ha nincs így, akkor problémáik sincsenek? Ez egy kapitális marhaság. Hát hogy tudnék megoldani bármit, ami lelki probléma… a testiekhez meg nem értek. Valamiben kutakodom, ami megfoghatatlan. Feltehetően van lélek, még elképzelni sem tudom milyen lehet, és mekkora. Azonos kapacitású valamivel akarok korrigálni, ami eleve megoldhatatlan.

Én -a szemfényvesztő- aki ellenszolgáltatásért el próbálom hitetni gyógyulni akaró emberekkel, hogy meg tudom oldani a megoldhatatlant, el tudom hitetni egy végtagja veszített emberrel, hogy nem történt vele semmi, ami rettenetes?
Vagy meg tudok vigasztalni egy öreg és beteg embert, hogy egy másik életében sokkal jobban jár? Az igazság az, hogy két tehetetlen ember ül egymással szemben, de csak az egyik vallja be helyzetét.
Én, a depresszió és lelkibetegségek hazai ökle, íróasztalom fedezékében várom, hogy lejárjon a kezelésre szánt idő. Ha maradt volna az évek folyamán bennem tisztesség, most itt süllyednék el ülő helyzetemben…
Hát ezek után mit is mondhatnék ennek az idős hölgynek… Bölcsebb és reálisabb, mint én bármikor is leszek. Én kihez forduljak segítségért? Én is csak ember vagyok, és ha nem tudom elhitetni magammal miszerint a dinnye kék, akkor ugyan úgy végzem, mint a pacienseim. Nagyon nehéz mindig hihető dolgokat hazudni, tudományosan megközelíteni eseményeket, amihez elég lenne némi szerencse meg józan ész, a többi csak duma. Még sosem láttam beteget akit lélekgyógyász meggyógyított. Marad a hit, a szeretet mindenekfeletti besulykolása, a szenvedésekért és alázatért később kijáró jutalom, amit megígérhetek, mert úgysem lesz alkalma elmaradását rajtam számon kérni.
Na meg sosem értettem, miért díjazandó erény a szenvedés és lemondás. Miért emel posztamensre az idült jóság megléte, a minden józan ésszel szembeni megértés, a ˝Dobd vissza kenyérrel ˝-elv.
Miért erény, ha valaki kirívóan hülye és irreálisan életszerűtlen.
A belógatott betegek, ha van kinél számon kérni elmaradt medáliáit, a számon kért azt fogja mondani, ő nem ígért semmit. Igaza van, én is ezt mondanám.
Csupa de, majd, talán, biztosan. Ezek csak szavak. Időhúzó mellébeszélés, mert aki puhány és sérülékeny az bizony sérülni is fog, aki nem tud úszni az mindig is meg fog fulladni, aki oroszlánnal találkozik, az meg lesz zabálva. Az életnek megvannak az élhetőségi szabályai, jókra és rosszakra egyaránt érvényesen, nincs külön számonkérés és jutalom, mert ez így működik és kész.
A jóság kitolást eredményez, a gonoszság tiszteletet támaszt.
Hogy ez így jól van é?
Hát én honnan a fenéből tudhatnám, nem vagyok én Atyaúristen, én csak egy lélekgyógyász vagyok, egy esendő, tájékozatlan szorongó, aki tapogatózik a sötétben. Betegeim és köztem mindössze annyi a különbség, hogy én merem látni a valóságot, és szűkölve bár-de megpróbálom elviselni, ők meg képtelenek erre. Ezek után ki az az épeszű, aki elhiszi, hogy lelki traumákat meg tudok oldani.
Rémisztő dolgait kinek-kinek magával kéne tisztázni, ami hitem szerint nem sikerülhet, nekem legyen elég a magam kudarca, minek vegyem nyakamba másokét. Nem attól vagyok lélekgyógyász mert meg tudok oldani problémákat, rávezetve betegemet, miként találja meg önmagában a választ, hanem attól, hogy nagy elméleti tudással bírok amit nincs hogy átültetni a gyakorlatba.
De félre a pesszimizmusommal, aki rámszorul, azt meghallgatom egy mindentudó mosolyával, elhitetem vele, szeánszaink jót tesznek neki.
Hogy én tudom, hogy ez egy impotens délibáb, ehhez neki semmi köze. Én mindössze segítek neki fiktív baromságokat elhinni, amire neki nagy szüksége van.
Hát tessék.
A negyedik emeleti lakásban csak távoli mormolásnak tűnt az utca zaja. Öreg ház lévén, a fagerendák finoman rezegtek a parketta alatt, nem engedve feledni a kinti forgalom rengette világot.

Hatalom

A templom nehéz tölgyfakapui úgy vágódtak ki, hogy leverték az oldalfalak festett képeit. A hirtelen feltáruló nyílás egy ordító-tátott szájra emlékeztetett, a beözönlő fény és az orkánszerű szél feldöntötte az oltárt díszítő virágok vázáit, eláztatva az aranyszállal kivarrott díszes terítőt. A mennyezet nehéz bronzcsillárjai lengeni kezdtek, a tömjéntartóban kialudt a parázs, a főhajót szürke-gomolygó füst töltötte meg. A kapunyíláson beömlő fényben egy szokatlanul magas és sovány alak sziluettje állt, széles karimájú fekete kalapban, földig érő kabátban. Arcán vaksötét árnyék terpeszkedett. A körülötte tomboló szélvihar még csak meg sem érintette. Az oldalhajó mellékoltárán álló üvegkoporsó a szent csontjaival veszedelmesen billegni és rengeni kezdett, hangosan zörgetve az elhunyt földi maradványait.
Az összes gyertya mint egy varázsütésre kialudt, vékony füstcsíkjaikat felkapta a szél, és pillanatok alatt szétkergette a légtérben.

Úgy tűnt, hogy a szobroktól a képekig, a kegytárgyaktól a selyemzászlókig, mindent a pusztulás fenyeget.
A viharzó levegő megszólaltatta a karzat orgonájának sípjait, az őrült futamok kakofóniájában még nagyobbnak és reménytelenebbnek tűnt a pusztítás.
A bejárati márványoszlop mellett álló kő szenteltvíztartóból vörösen habzott és patakzott valami rémisztő folyadék.
Az ajtóban álló alak lassan előreindult. Merev, nyugodt mozdulatai sejtetni engedték hihetetlen nagyságát. Csillogóan fényes patás lábai hidegen koppantak a szürke kőpadlaton, a padsorokat összekötő virág girlandok sorra elfonnyadtak és lángra lobbantak, ahogy mellettük elhaladt. Az orgona dörgő sikolyaival kevert orkánüvöltésben, láthatatlan holt lelkek ezreinek hangja vegyült, az egész hangzavar valami győzelmi indulóra emlékeztetett ami elsodor, mindent betöltve keresztülgázol élőn és holton, hirdetve a vendég szédítő hatalmát.

Aztán az egész látomás hirtelen szertefoszlott. A kapuszárnyak zárva voltak, a tömjénfüst békésen gomolygott, a gyertyák rezdületlen fényei sejtelmesen melengették a szent üvegkoporsóját, ami visszatükrözte a lángocskák fényeit.

A Zóna

A zóna meglétét mindenki tudta, de beszélni róla nem volt szabad. Egyszerűen vastag neveletlenségnek számított, senki nem kívánta kitenni magát egy durva következménynek. Így aztán mindenki úgy tett, mintha nem is tudna róla. A szóban forgó terület a folyón túl, a mocsaraknál kezdődött de hogy hol ért véget, azt nem tudta senki. Egyesek úgy gondolták, hogy egy másik világba vezet ami magába nyeli a végtelent, mások hitték, hogy a föld alá visz az útja, valahova mélyen a mocsár alá. Volt, aki távcsővel próbált rájönni a dolgok nyitjára, de őrjöngő szúnyogfelhőkön kívül nem látott semmit.
A gyengébb idegzetű távcsövezők szerint, formátlan-emberszerű alakokat láttak az iszapból kiemelkedni, akik kétségbeesetten integettek a város felé, aztán látványos pukkanással szétfröccsentek, visszahullva a nyúlós semmibe.
Volt, aki szeles-hűvös éjszakákon vijjogó vércsehangokat vélt hallani a mocsár felől, elfúló emberi üvöltéseket görgetve hátán a házak felé az éjszakai szél, lánccsörgést és nehéz bőrkorbácsok tompa csattanásait, de ezekre a lázas hallucinációkra nem volt semmi bizonyíték.
Furcsa módon sem a zóna felé, sem a zóna felől sosem szálltak madarak.
Még a vasárnapi misén a pap is vigyázott, hogy fogalmaz, beszélt a pokol rettenetéről, a holt lelkek hangos szenvedéseiről, de a zóna szót soha ki nem ejtette. Nem is volt rá szükség, mindenki tudta miről beszél.
A zóna állandó-érezhető jelenléte mindenki életére rányomta bélyegét. Soha senki egy pillanatra sem tudta feledni láthatatlan fenyegető jelenlétét.
Napközben halkan beszéltek egymással, nem zörgött és nem kiabált senki, este otthonaikba húzódva gondosan bezárták az ablakzsalukat.
Ilyenkor az üres utcákon erősen érezhetővé vált a zóna jelenléte. Nyúlós arctalanságában szétfolyt az utcákon, betódulva minden résbe és lyukba. Rémületet hideg lélektelensége okozott. Még a zárt zsaluk mögött is érződött jeges és hangtalan jelenléte, mint hatalmas figyelő szem, ami alattomosságában kiszámíthatatlan, mikor és hova csap le.
Az állandó feszültség aztán megszülte a szorongó félelmet, a tehetetlenségtudat pusztító erejét ami kiszívja az életerőt, a bátorságot, ami a létezni tudás alapja.
Hatástalanoknak bizonyultak a szentmisék és fohászok, még a kápolna szobrai is elvesztették könyörületes-jóságos vonásaikat, kemény és racionálissá vált tekintetük keresztülnézett a hozzájuk fordulókon.
A bénult városka lakói kezdtek ellehetetlenülni. Már napközben is erősen érezték a zóna figyelő tekintetét, ami - gondolom- a megviselt idegek játéka volt.
Egyre többen már otthonukat sem merték elhagyni, félve valamitől amit ők sem tudtak megfogalmazni. A gyerekeket sem engedték iskolába, a délutáni tanítás meg is szűnt, az üzletek is délben zártak, ami azért nem okozott gondot, mert tizenkettő után úgysem jött senki.
Egyre több család költözött el a városból-házaikat nem volt kinek eladni - de ez sem érdekelte őket. Csak el innen- gondolták, minél gyorsabban, minél messzebbre.
A hajdan vidám település egészen megváltozott. Voltak utcák, ahol két-három család maradt, akikben a takarítatlan úttestek, szeméttel fedett járdák, bedeszkázott ablakú néma házak látványa olyan szorongást és védtelenségérzetet teremtett, hogy az elköltözés kényszere mellett döntöttek.
A plébános költözött el utoljára.
Erős hitében sosem adta volna fel, de egymagában ő sem tudott létezni. A városkára síri csend borult. Csak a szél kergette száraz lombok súrlódó hangjai törték meg a mozdulatlanságot. Azt suttogják, zóna már nappal is jelen van. Lassan végigömlik az utcákon átvéve az uralmat a hajdani élet felett.

Algernon

Ott állt a labirintusban, ahol letették. Nem emlékezett tisztán ki tette le, csak arra emlékezett, hogy ment az utcán, aztán felkapta valami, és máris a levegőben volt. Oldala még sajgott, úgy látszik ott fogták meg a legerősebben. Még jó, hogy nem törte el egy bordámat - sóhajtott rezignáltan, most még nagyobb bajban lennék. Ösztönösen tapogatta fájó oldalát, mérhetetlen tanácstalanságában csak állt, és nem jutott eszébe semmi. Csak nyugalom – nyugalom - nyugtatta magát félhangosan. Ha bepánikolsz, egészen biztos nem jut eszedbe megoldás. De érezte, nincs is mi eszébe jusson, annyira képtelen volt helyzete. Ez egy őrület - gondolta, és lázas igyekezettel próbált kigabalyodni az ügyből. Nézzük meg hol vagyunk – morogta, itt falak vesznek körül, helyenként megszakítva, megmutatva a mögötte húzódó falakat. Feltehetően az a fal is több helyen megszakad, és mögötte is fal van. Ahogy ez a terület üres, úgy a többiben sem lehet semmiféle irányadó berendezés. Röviden szólva, ez úgy látszik egy labirintus. A felismerés durván mellbe vágta, amitől olyan tanácstalan lett, hogy szinte fájt. Te jóságos Isten – mit keresek én itt? Fogalmam sincs mit kezdjek magammal, legalább valami támpontot találnék, hogy el tudjak indulni. Révetegen megindult az egyik kapu felé. Előtte ácsorgott egy ideig, nem volt biztos benne, ha átlép rajta, nem történik valami váratlan rossz. Összeszedte magát, és átlépett. Nem történt semmi. Egy ugyan olyan üres helységben állt, mint az előző. Még a vakolat is ugyan azokat a hibákat viselte, mint az előző. Itt is, a falakon kapuk voltak, mögöttük futó falakkal. Most már némileg felbátorodva indult tovább, és átlépett a következő folyosóra. Ugyan olyan volt, mint az előző kettő. Kissé felélénkült, megsejtve, hogy bátran vándorolhat bármerre, nem lesz semmi baja. Egyre gyorsabban haladt, már-már a kíváncsiság is hajszolta, nem csak a szorongás. Nem tudta, hány folyosón és termen haladt át, ki-be rohangászott a kapukon, hatalmába kerítette a rémület, hogy ezekből a folyosókból és kapukból megszámlálhatatlan sok létezhet, akárhogy igyekszik, fizikai képtelenség a végére érni. Már izzadt, nehezen vette a levegőt, nyelve száraz szájpadlásához tapadt. Csak innen kijussak-ismételgette zihálva, lábai ólomlábakká váltak, alig tudta őket emelgetni. Már nem figyelte a kapukat, belefáradt a találgatásba, melyik lenne számára jobb. Leült a betonpadlóra, hátát a falnak támasztva lábait terpeszben kinyújtotta. Lehunyta szemeit, és próbált rendet rakni magában. Ez a nyomorult futkosás nem vezet sehova - gondolta. Itt nincs senki, tehát segítséget sincs kitől várjak. Már most ki vagyok merülve, belátható időn belül nem lesz erőm továbbmenni. Ennek az egész rémségnek kell, hogy legyen valami logikája. Erre kéne rájöjjek, addig nincs is semmi értelme, hogy továbbmenjek. Sajnos, egyenlőre nem értem sem a logikáját, sem az értelmét az egésznek. Még ahhoz is fáradt vagyok, hogy a probléma nagyságához illően kétségbeessek.
Sokáig ült ott a kövön, lassan újra érezte lábait, levonult róla a hőség, és egészen jól feltisztultak gondolatai. Na, mindenesetre elindulok, mert ebből az ücsörgésből biztos nem lesz semmi-szólt hangosan, és nehézkesen felkászálódott. Tántorogva megindult, kellett vagy húsz méter, mire belejött a gyaloglásba. Vég nélküli falak, kapuk és kapuk, ötletszerűen hol kilépett az egyiken, belépett a másikon, mindenütt ugyan az. Van, hogy szerencséje van az embernek – mondta, véletlenszerűen is ráhibázhatok a helyes irányra. Tudom, ennek a valószínűsége nem nagy, de létezik, és kihagyni az én esélyeim mellett ezt a lehetséges meglévőt, több mint hiba. Fouché szerint csak a bűnöket lehet megbocsátani, a hibákat soha. Ez a labirintus elveszi az elitélt hitét, nem emberi logika szerint működik, csak az elbizonytalanodást fokozza az összeomlásig. Lehetetlen és igazságtalan valakit beletenni akarata ellenére egy ilyen labirintusba, és magárahagyni. Végigjáratni vele a pokol mind a hét bugyrát, egy reszkető, vinnyogó állatot csinálni belőle, leépítve szellemileg és fizikailag, hogy kívánja a halált. A megváltást és nagy megkönnyebbülést, ahol már nem vár választ kérdéseire, maga mögött felejtve a világot, ami elbizonytalanította és tönkretette. Vágyja a halál világát, ahol˝ a gondolatok vámmentesek˝, nincs mit kérdezni, és nem vár választ. Elringatja az elíziumi béke, mert minden biztonságérzet hiányában az ember tehetetlen és magányos. A labirintus racionális és kőkemény, lélektelenül, érzelmek és tolerancia nélkül végignézi a kényszerjátékos szenvedéseit, még csak nem is élvezi. Csak személytelenül van, neki nincs mit veszíteni, sem nyerni. Ő tudja, a labirintusban senki sem nyerhet, ez a tudat teszi közömbössé és érdektelenné. Itt, halandónak csak szerencséje lehet, ami viszont nincs. Itt, a személy hozzáállása mit sem számít, itt valami másról van szó, nem tudni miről. Egyetlen lehetőség menni és menni, ki-be rohangászni minden kapun, nekifutni a kapuk mögötti falaknak, hinni és bízni, hogy csak feltűnik az a rohadt kijárat, még mielőtt elfogyna minden erő. Megtalálni az áhított sajtot, amit még nem látott senki, de szilárdan reméli, hogy létezik. A vak hit nem újdonság, végigkíséri az egész életet, a félelem az ismeretlentől és a remény, ami irreális és gyerekes, de nélkülözhetetlen. Ott lohol a labirintus végtelen falai között ahova letették, a sajt kábító illata ösztönzi és reményt ad, de keresési irányt nem, mert mindenütt sajtszag terjeng. Nem mer kételkedni meglétében, elveszítené az egyetlen vélt reményét, és összeomlana. Még azt sem tudja, miként kell viselkedjen, hogy méltó legyen rá, találgat, és kitalál viselkedési formákat, meggyőzve magát, hogy megtalálta a helyes utat. Ez, és ehhez hasonló bebeszélt igazságok viszik előre, a végtelen falak és átjárók hallgatnak Érzi, hogy fogyó ideje és hite egyre esélytelenebbé teszi, elhatalmasodik rajta és benne a pánik, egyre gyakrabban merül fel benne a gyanú, hogy nem éri el a sajtot. Lassan már nem is a hajdani önmaga, csak egy holtfáradt, és kiábrándult, megfakult szőrű egér, aki megszokásból fut, már nem is igazán emlékezve arra, hogy miért is teszi. Innen szép nyerni-motyogja kiszáradt torokkal, mert valamit mondani kell magának, és más nem jut eszébe. A falak végtelenje vonul el homályosodó szemei előtt, na majd a következő kapu már a sajthoz vezet, aztán kisül, hogy mégsem. Érzi, hogy ez a monoton reménykedés először belül fogja elpusztítani. Lelki szemei előtt megjelenik önmaga, amint a fal tövében összezsugorodva fekszik, elszürkülten és kiürülve, üveges tekintete már nem keres kijáratot már semmit nem keres, beléköltözött a labirintus hideg közönye. Észrevett a falban egy alig látható ajtót. Izgatottan nyitotta ki, és elétárult egy hosszú, lefelé vezető lépcsősor. A tavasz leheletét érezte, virágok illatát. Itt a kijárat-ordította mámorosan. Végső erejét összeszedve rohant lefelé. Már tántorgott, és lila karikákat látott, de a lépcsők nem akartak elfogyni. Alig volt eszméleténél, mikor feltűnt egy rejtekajtó. Ahogy hozzáért, az készségesen kinyílt. Belépett egy betonpadozatú terembe, amit hosszú falak vettek körül, bennük kapukkal. Nem is volt igazán tudatánál, amikor megindult. A végtelenbe futó falak, bennük a rengeteg hívogató kapu összefolytak szemei előtt. Az elsőn bement, és az pontosan olyan terem volt, mint az előző. Végigtántorgott a fal mentén, és megint átlépett az első nyíláson a következő folyosóra, az ugyanabból - ugyanabba. Megtorpant, ismét látta magát a fal tövében összezsugorodva feküdni, szürkén és megüvegesedett tekintettel.
Még érezte, hogy kiszáll lábaiból az erő.
Algernont soha többé nem látta senki. Igaz, nem is keresték, egy egeret nem szokás keresni.

Úton

 Már nem számolta, hányszor kanyarodott vele a lefelé haladó csigalépcső, tompuló agyában minden kezdett összemosódni. Bal kezével a falat támasztotta, nem volt korlát. Ja, korlátai csak embernek vannak, lépcsőnek minek,- gondolta, – az úgy is csak egy irányba tud létezni. Vagy lefelé, vagy felfelé. Bár ha meggondolom, ez emberre is érvényes. Én, most, lefelé megyek, nagyon úgy tűnik, bár lehet ez egy érzékcsalódás is, lehet, hogy felfelé haladok, vagy előfordulhat, hogy az egészet csak hiszem. Hiszem, hitegetem, és ugyanakkor egy kapualjban állok, és figyelem a kukák között futkosó egereket. Már alig érzem a lábaimat, a két vádlim görcsben van, a látásom is homályos, és még nem tudom hol a lépcső vége. Mert mindennek vége szakad egyszer, még ennek a rohadt, lélektelen, levegőtlen lépcsőnek is, és akkor rám dől a szabadság napfényes igazsága, és feledésbe merül ezeknek a nehéz óráknak hátborzongató emléke. Úgy kiszáradt a szám, hogy ha most beszélgetnem kéne, nem tudnék egy érthető mondatot kinyögni. Még azt hinnék, hogy beszédzavarokkal születtem. Csak bírjam ezt a vesszőfutást, jó lenne kicsit leülni, de mi van ha nem fogok tudni felállni?

Bele sem merek gondolni, de miért is gondolnék bármibe bele, hiszen nekem csak mennem kell, és erősen reszketnek már a lábaim, de legalább a fájdalmak eltompultak. Untig elég, ha csak, és kizárólag a lábaimra gondolok mostanság, mert ha megbotolnék valamibe, hát kizárt dolog, hogy talpon maradok. Aztán vérző, és összetörött pofával kell folytatnom az utamat, nincs megállás, és figyeljek oda, mert alig kapok már levegőt, mert ebben a miazmás, áporodott gőzben alig van oxigén. Hogy mitől lett mindennek vöröses színe, meg kéne dörzsölnöm a szemeimet, úgy állnak a fejemben, mint két kődarab. Ahhoz meg- meg kéne állnom, mert menet közben szemet dörzsölni, kész öngyilkosság, mert biztos megszédülnék, és mellélépnék. Még belegondolni is rémes. Ez a lépcső mindig ugyan olyan, csak fordul, és fordul, és semmi jele annak, hogy vége akar szakadni. Már órák óta megyek, vagy napok óta, hát ki az istennyila tud emlékezni bármire is, csak ne emlékezzek én semmire, csak a lábam alá figyeljek, meg fogjam a falat.

A tenyeremről lehámlott a bőr, ezek az érdes falak nincsenek tekintettel semmire, micsoda emberi tulajdonság, de mit várhat az ember egy lépcsőháztól, olyan szűk, hogy alig fér el benne egy élőlény. Kíméletlenségének oka az lehet, hogy emberek építették, és beléfolyt az emberi rosszindulat, és érzéketlenség. Mit érdekli őt, hogy mi lesz velem, ez nem az ő problémája, mit foglalkozzon vele. én sem mondtam, hogy ki kéne már meszelni a falait, és helyenként javítani kell a vakolatot. Már azt sem bánnám, ha szembe jönne valaki, akihez szólni lehet egy emberi szót, mert úgy fojtogat a magány és tehetetlenség, hogy ordítanék szorongásomban. De csak lépteim kemény koppanásait hallom a mérhetetlen csendben, ez a zaj, mintha a koporsómba vernének szögeket. Kopp- kopp… egy falábnak lehet ilyen hangja, szenvtelen egyhangúan koppan, és átvisz a másvilágra.

A magány, és tehetetlenség is lehet végtelen, ahonnan indultam, már nagyon messze lehet, és hogy hol a lépcső vége…

Már nem számolta, hányszor kanyarodott vele a lefelé haladó csigalépcső, tompuló agyában minden kezdett összemosódni.

Lazarin

Lazarin ha véletlenül berúgott, -ő mondta így- mindig megjelent a hajó, számtalan vitorlával, és rengeteg ágyújával. Árbócai felett vörös sirályok gomolyogtak, idegtépő sivítozással. Méltósággal körbeúszta a tűzhelyet, felemelkedett a stelázsi fölé, majd a lámpa repedt, fehér búráját megkerülve sortüzet adott, de hang nélkül, csak a csőtorkok füstjét lehetett látni.
Aztán lassan beúszott a speiz nyitott ajtaján, és eltűnt a sötétségben.
Lazarin, a gyönyörtől aléltan, súlytalanul lebegett sámliján, gondolatban ott repkedett a vörös madarak között, haját összekócolták a tengeri szelek, és boldog volt. Ez volt az első, és egyetlen alkalom életében, hogy ilyesmit érzett.
Ült még egy darabig nagyanyjától örökölt sámliján, érezve a füst fanyar, fojtogató szagát, lelki füleivel hallgatta a távoli óceán hullámainak dübörgését, a madarak kiáltozását, majd elaludt.
Az ébredés rendszerint kiábrándítóan brutálisra sikerült. Ültéből előreesett, homloka akkorát koppant, hogy frászt kaptak a békésen sétáló csótányok, poloskák.
Minden alkalommal az volt az érzése, hogy a becsapódástól, agya a két szemgolyójával kiugrik a koponyájából, előtte pattogva ugrál, mint egy gumilabda, majd szétplaccsan a koszos kövön.
Riasztóan ocsmány látvány volt, utána vagy fél órán keresztül a gyomra a torkában kellemetlenkedett.

A kocsmában ismerték a történetet, ugratták is az ivócimborák, hogy karácsonyra szereznek neki egy sisakot. Eleinte felbőszítette ez a hülye élcelődés, aztán túltette magát rajta, belátva, hogy van benne valami, attól fogva alkalmasint vastag törölközőt tekert homlokára.

Szerdán délután keresték. Ajtaja nem volt zárva, az üres konyhában, csak a felborult sámli, és a tűzhely előtt fekvő törölköző árválkodott.
A tárt speizajtó mögött megbúvó sötétségből, valami kesernyés szag áradt, de nem jött rá senki honnan jött, és mi lehet az.

Azt hiszem mindenki életében egyszer eljön a nagy hajó, - mondta a vén, dagadt egér a lefolyó mögött, aki látta a történteket, megrendülten dörgölve szemeit.
Lazarin olyan kecsesen és súlytalanul emelkedett fel a fedélzetre, mint egy angyal. Ha nem látom, el sem hiszem.
Úgy meg voltam rendülve, még integetni is elfelejtettem neki.
Hogy én milyen földhözragadt, és magányos is vagyok, még sosem éreztem ezt a nyomasztó, és kilátástalan érzést.
Lassan megfordult, és nagyon fáradt mozdulatokkal visszamászott a csatornába.

Krónikus bel

Költői megfogalmazása egy irreverzibilis ténynek. A csontig leélt életek tárháza, a nemlét kapujában ácsorgók utolsó menedéke, egy fedeles buszmegálló, hogy a járat érkezéséig se essen rájuk az eső. Krónikussá vált hosszú lét, krónikus utolsó napjai. Megint csak a várakozás. Egy végigvárt élet Utolsó állomása, ahol megint csak várni kell, mert az embernek soha senki nem mond semmit. Az évtizedek szélmalomharcait követő méltó közelsége a végnek, az utolsó felvonás függöny előtti percei, amit a némán szemlélődő sors gúnykacaja kísér. Persze csak tapintatból és részvétből, hogy ne érezd magad egyedül. És ettől hinni fogod, nem volt semmi hiába. Te marha. Ilyen primitív szituációval ki lehet fizetni. 

Együgyűségedben mindent beveszel. Még azért is hálás vagy, hogy vaskesztyűvel lezárják azt a két bárgyú tekintetű szemedet. Aztán gyorsan lepedőbe tekernek, és már el is tűntél. Kell a helyed a következő katapultálónak. Itt szarakodni nem lehet. Ez egy nagyüzemi folyamat, semmiféle lírának helye nincs. Vagy arra gondoltál, hogy siratóasszonyokat fognak hozni, és befestenek feketére? Hogy gyászbóbitás lovon visznek le a liften a földszinten várakozó ágyútalpra? Hogy akarnád megülni a nyerget. Epokitot nyomatnál a segged alá, hogy le ne fordulj? Na ne hülyéskedj. Ne légy renitens, szépen döglődjél mint az ágytársaid. Ne hangosan, nem illik zavarni másokat. A te agóniád magánügy. Hidd el, rajtad kívül nem érdekel senkit. Mindenkit a sajátja érdekel. 

Úgy elfogysz ott a nyoszolyádon, hogy nem látni mást, mint egy lepedőbe csavart negyven kiló szart. Hát mit mondhatnék, azzá is lettél. Nem történt érzékcsalódás a néző részéről. Nem tetszik? Hát mi az anyád kínját reméltél. Mindig tudtad, hogy megy a bicikli, aztán döcögni kezd, és huss. Úgy fejre állsz, mint a jancsiszög. Szerencsés vagy, mert itt van számodra a krónikus bel. Nem egy kapualjban, vagy a híd alatt kell érzékeny búcsút venned ettől a rohadt káprázattól. Nem kell elhagyatva, napokig a saját trágyádban agonizálnod kiszáradt pofával. Itt a nővérek kialmoznak, orvosok csillapítják rothadásnak indult tested fájdalmait, és nem árulják el, hogy véged. Adnak neked egy egérút reményt, hátha mégis megúszod -hiszed te, bár tudod hogy ez népmese. De reménykedsz, próbálsz imádkozni meg minden, mert be vagy szarva és ha a sors kegyes, akkor már a szenilitásod olyan mértékű, hogy azt sem tudod hol a francban vagy, na meg nem is érdekel. De ha magadnál vagy-ha nem, úgy elszállsz mint a füst a tavaszi szélben. Hiába van pénzed, összeköttetéseid, kitüntetésed meg ilyesmi, nem segít rajtad. Csak kapaszkodsz a vaságyad két oldalába, és vacogó fogakkal motyogsz, hogy azt a kurva életbe, de nagy a zűr, innen lenne szép megúszni, csak nem lehet. Teledugdostak csövekkel, úgy nézel ki mint egy kilőtt robot.

Pislákoló emlékezetedben megjelenik százszor végiggondolt távozásod idióta képei, az egész egy elcseszett burleszk, damaszt ágyneműben fekszel már elkeskenyedett penge orral, pofádon a halálveríték, és körülállnak, csak úgy ömlik rád a részvét. Ott hörögsz felpolcolva mint egy hering, és várod a mindent megbocsátó kegyes angyalt, aki leereszkedik az égből és magához ölel. A nézők zokognak, és megtisztelve érzik magukat, hogy a felemelő esemény részesei lehettek. Távozóban még hallod az érted szóló harangok ünnepélyes kondulásait. Krónikus bel. Ott fekszel - szánalmas rongykupac-gyűrött ágyneműd rádtapadva, és nem is hasonlítasz emberhez. Katétered beszorulva a matrac és epeda közé, még ugrálni sem tudsz, te ocsmány pantomim, ha tudnád milyen rosszul áll neked, abbahagynád a cirkuszolást. Hiába van ott az orvos, ő is csak ember, csodákat még neked sem tud csinálni. 

Bizony öregem, nem kellett volna megszületni, és akkor nincs ez a kellemetlenség. Ezt is elszúrtad. Most már próbáld emberhez méltón végigcsinálni. Egyszer ennek is vége lesz.

Requiem egy lotyóért

Érzem az enyészet édeskés-borús leheletét, a végleg elmúlt valaminek jelenlétét, ami visszafordíthatatlan és örök.
Egy halott embernek nincs neme, mindegy mi volt életében, sikeres vagy sem.
Nincs jelentősége gátlástalanságának vagy erényes voltának, nincs értelme viselt dolgait mentegetni sem felmagasztalni, egész földi pályafutása száguldva eltűnt a horizont mögött, és feltehetően ugyanott kötött ki ahol mindenki aki volt. 

Ott, a végtelen messzeségben lehet valami gyűjtőtábor féle  - da érkeznek Popriscsin holt lelkei - valami spermabank féle, picire zsugorodott lelkek hihetetlen tömege hibernált állapotban- öntudatlan várva a rendelkezést. A várakozás földi idővel nem mérhető. Aztán, hogy fuj é kürtöt az angyal, és van e Feltámadás, azt nem tudom. Valami biztos történni fog, de mikor és mi…

Ebben a hibernációs kamrában nem mérlegelnek senkit és semmit. Nem is lenne értelme, tiszta lappal indul mindenki- ha igaz.
Aztán bármi lehet az illető következő életében, a súlyosan elmarasztalók közül is lehetett bárki örömlány előző életében- csak nem emlékszik rá és ha igen, úgyis letagadja.
Rossz nőnek lenni nem illik.
Egy halott, az halott. Egy legenda, ami igazán senkit nem érdekel.
 

Hozzátartozói - ha vannak - talán kicsit szomorkodnak, aztán elfelejtik. Nem mondanak rá rosszakat, halottról vagy jót… vagy amit érdemel. De ezt csak gondolni merik, mert mit szólnának mások.
Pedig bármit mondhatnának, mert a néhait távolról sem érdekelné - vihogna ha hallaná -, de nem hallja.
Mindenkinek élni kell valamiből és akit ez a státus zavar, az ne csinálja.
Ilyen egyszerű.
 

Nem is szólva a rengeteg ˝Tisztességesről˝- aki ócskább belül mint az elhunyt, csak az elhaltban volt annyi kurázsi, hogy nyíltan merte vállalni önmagát.
Nagyon kell vigyázni a minősítgetésekkel.
Requiem egy lotyóért…
Igazán szép gondolat volt tőlem, hogy ezt a megemlékezést felvállaltam.
Hát… tessék.

Fenn a magas égben...

Hát, ezeken a ki…ott felhőkön, még sétálni sem lehet rendesen, helyenként majdnem térdig süppedek ebbe a ködös- vizes tejbe, azt sem tudom mire lépek.
Hogy mire lép?- kérdezte a köpcös- kopott hálóinges pasi, hát lépjen háromra.
Nem mindegy magának, hogy Feltámadásig milyen technikákkal lépeget?
Én például nem gondolok semmire, csak rakom előre a lábaimat, és múlatom az időt.
Annak idején, annyi marhaságot beszéltek ott lent a földön, hogy szárnyai lesznek az elhunytnak, repkedni fog a felhők között, zene, angyalkák, meg csodálatos kert, jó lelkek hada, satöbbi.
Aztán itt a nagy pofára esés, sehol semmi, csak a dögunalom.
Ezért nem volt érdemes megboldogulni.
Hogy maga mit össze finomkodik itt- válaszoltam neki, maga nem boldogult meg, maga egyszerűen meghalt, kifingott, feldobta a pacskert.
Egyszerűen leállt az agyonhasznált szerkezete, mert maga sem tart örökké.
Lelki szemeimmel látom, hogy miként rohangászik az orvosokhoz, jól beszarva, hogy húzzák ki a gödörből, szétosztogatta a nyugdíját, remélve, hogy ettől megjön az orvos esze, rémületében észre sem vette, hogy nem tud megjönni senkinek- semmi, ha nincs.
Aztán huss… már itt is volt. Valaki magára húzta ezt a hálóinget, és kizavarta ide a felhők közé.
Kurva nagy sikertörténet, büszke lehet rá.
Én, a franc se tudja mióta vagyok itt, de még a kutya se kérdezett tőlem semmit.
Ugyan úgy leszarnak, mint hajdanán földi életemben, valószínű azért, hogy ezen helyzetem ne legyen szokatlan.
Pokol sincs, pedig mit összeijesztgettek vele annak idején.
Ha ezt előre tudom, annyi bűnt követek el, amennyit csak tudok.
Bár, nem szólhatok egy szót sem, mert az ölésen kívül, azt hiszem minden tilalmat áthágtam.
Maga találkozott már az Úrral?- kérdezte a köpcös.
Ne reménykedjen, maga kis szenteltvíztartó. Az Úr, azt sem tudja, hogy itt vagyunk. Van neki annyi dolga, hogy ilyen pitiánerségekkel mint maga, nem ér rá foglalkozni.
Na meg hogy képzeli. Jön egy harsonás hírnök, kézen fogja, és elrepül magával valami trónterembe, ahol nagy protokoll meg minden?
Esetleg meg is kínálják valami mannával, és megkérdezik nincs e valamire szüksége?
Aztán mit kérdezzen magától az Úr? Netán, hogy-hogy van?
Hát ki a szart érdekli itt a maga hogyléte?
Magát még életében sem tartották semmire, miért akar pont itt valaki lenni?
Csak férjen bátran a bőrébe, örüljön, hogy lyuk van a seggén, és a lábfeje helyett nem nőttek patái.
Azért nem mondtam szarvakat, mert a magafajtának az már életében is volt.
Vagy azt hitte, hogy egy végigkínlódott élet után jár valami kárpótlás?
Hát maga olyan primitív, hogy mindjárt leszédülök innen a röhögéstől, még szerencse, hogy nincs tüdőm.
Okosabb, ha az álmodozást felfüggeszti és beismeri, hogy egy rohadt életből belezuhant a semmibe, és ez bizony így marad Feltámadásig, amikor is kezdődik minden elölről.
Így néz ki a lét és nemlét örök körforgása, és maga a tárgy a darabban, és a tárgyaknak kuss.
Na, csak bátran szökdécseljen tovább a bárányfelhőin, akár énekelgethet is, hamar múlik itt az idő, van lehetősége átgondolni viselt dolgait, hogy újraszületésekor már sokkal dörzsöltebb lehessen mint volt.

Büszkeség 2.

 

Hátbizony, én bizony büszke vagyok…

És miért ne lennék büszke? Nem kerül egy vasamba sem. Felemelő érzés, egy lelki emóció, vagy komóció, oly mindegy. Mindenképpen egy mentális és fizikai megrázkódtatás, ami egyesek szerint kóros, de Istenem… Nem lehet csak és kizárólag kímélő és egészséges dolgokat művelni egy életen át. Az ahhoz túl hosszú. Semmire nem jutna idő, mert arra kéne figyelni, hogy ne történjenek zűrös esetek folyamatos létemben.

Így aztán marad időm még nagyobb marhaságokat csinálni. De mindezt büszkén teszem, mert egy önálló individuum vagyok, akit nem lehet csak úgy lekutyázni, semmibe venni, leszarni.

A viszket a hátam, tehát vagyok igazsága úgy világít a semmi felett, mint Salamon király egy híressé vált testrésze.

De az legalább indokoltan volt fényes, de az én büszkeségemnek öngyújtófénye kialszik az első szellőtől.

A kis fény is fény, a fény nem a torkolattűznél kezdődik, rendszerint ott van vége. Ha jut rá időd, összekapkodhatod elszenesedett hamvaidat, és büszkén elpucolhatsz a francba, mert a következő torkolattüzet, már te sem élnéd túl.

Aztán sokasodó maradványaidat ki takarítaná el? Hiszen un esztétikus, fertőző, és szemet zavaró látvány, kellemetlenül érintené megléte az utókort. Ne vegye senki önzésnek, de az én elő korom jobban érdekel, mint az utókor véleménye rólam. Majd rám ültetnek egy csomó muskátlit, leszek egy kedves folklór hangulatot árasztó domb, amit az utókor hagyományőrző táncosai körülriszálnak, a külföldi turisták nagy tetszése közepette.

Én meg büszkén enyészek ott a muskátlis enteriőr alatt, és hallgatom a lábak ütemes dobbanásait a fejem felett.

Hopszaszáré, bumsztadráré intyom pitty, harsogják közben a népzenészek, bátortalan citeráik és nyenyeréik hangjai szorongva úszkálnak a virágok között, amit este lelopnak a környékbeliek. De a zene szól, a lábak dobognak, a turisták örvendeznek, én meg büszkén heverészek. Mit akarhatok még?

Hiszen én önjáró vagyok! Egyedül is tudok baromságokat kitalálni, aminek persze az én egyetlen életem az ára, egyedül is tudok büszkén ülni a járda szélén, és elmerengeni azon, hogy miért a magamfajtával tolnak ki már évszázadok óta, miért záptojás alakú a világ, holott állítólag mindenki másnak gömbölyű?

Mit kezdjen magával egy rongyszedő, ha már nincs rongy?

Képezze át magát gombaszedőnek, időnként belecsempészve a kollekcióba egy, egy galócát?

Még itt, a járda szélén ülve is sorban jutnak eszembe a jobbnál jobb lehetőségek. Hát ez a tény, miért nem ad büszkeségre okot?

Még fel sem fázhatok itt a kövön ülve, mert a seggem alatt felhalmozódott, kifizetetlen számlák melegítenek.

Üres gyomorral, nagyokat haraphatok a semmibe, a tudattal, hogy körülzsongnak evés közben a perspektívák.

Süt a nap, nem hideg a járda köve, majd feldöntenek a lökdösődő lehetőségeim, és arra koncentrálhatok, hogy tudok e akkorát köpni, hogy eljusson a villamos sínig.

Hát bizony, én büszke vagyok. És miért ne lennék, nem kerül semmibe.

Történet nekem

 Nagyon késő lehetett. Az egész utca vizesen csillogott, csak a szél kergette száraz falevelek súrlódó zaja zörögte túl a szél kellemetlen-hideg érintésű fütyülését. A túloldali járdán egy kóbor kutya bóklászott, láthatóan dideregve, idegesen szaglászva haladt, hátha talál valami harapnivalót.
A fák kopasz ágvégein milliószámra csillantak meg a vízcseppek, az utcai lámpák rőt fényében. Az éjszaka, hatalmas tömegével telepedett rá mindenre, befolyva még az apró lyukakba és falrepedésekbe is. Amit fekete köntösével elért, az bénult szendergésbe kezdett, megdermedt álomba merült, ami a lidérces ébrenlét, és felszínes alvás keveréke volt. A kihalt utcán kóborló emlékek és holt lelkek elárvultan ténferegtek, be- benézve a leeresztett redőnyök résein, fájdalmasan felidézve halványuló múltbéli képeiket.
Lassú léptekkel bandukolt a járdán, néha lekanyarodott az üres úttestre, télikabátját fázósan tekerte görnyedt testére. Fázott.
Nem gondolt semmire, szemei előrenéztek, mozdulatlan merevségükben csak annyit érzékeltek, hogy nem ment neki semminek. A végtelen és kilátástalan egyedüllét ringató ölelésében eltávolodott testéből, egy darabig saját feje felett lebegett, majd jöttek a sárga villódzó fények, a langyos fuvallat, és felcsendült a csodálatos távoli muzsika, amit minden éjjel úgy várt. Füves-virágos rét vette körül, a fák lombjai között madarak énekeltek orgonára emlékeztető lélekig ható lágy-búgó hangon. Mindenünnen simogató fény áradt, a fák ágain sosem látott gyümölcsök hívogató kórusa zümmögött, a sziklák közül előbuggyanó aranyló vízesésben halak fickándoztak, százféle színben ragyogtatva pikkelyeiket. A sűrű fák közül előkígyózó földút végignyújtózott a réten, és a következő erdőben tűnt el. Az út mellett húzódó nagy lapos sziklák egyikén ült, és elbűvölten figyelte a látványt, Tágranyílt szemekkel próbálta magába fogadni az élményt, hagyta a képet beleégni emlékezetébe, vésztartalékként a nehezebb napokra. Ahogy ott ült és bódultan gyönyörködött, feltűnt a távolban egy mozgó alak, egyre közelebb jött, aztán döbbenten felismerte gyerekkori önmagát. Rövidnadrágba volt, atlétatrikóban, és mezítláb. Csak rámosolygott a látomás, ő bénultan figyelte, meg sem tudott moccanni. Mikor a jelenés a fák között eltűnt, ismét megjelent a távolban valaki, aki megint felé haladt az úton. Az is ő volt, úgy húszévesen, öltönyben, tele életkedvvel, reménnyel, öntudattal. Megint ülve maradt, és bámulta a látványt. Aztán megjelent az úton mai alakja, előtte és mögötte kuszán kavarogva minden ami azóta történt. Mint felkavart iszapos víz, hullámzott és nyaldosta botorkáló lábait, benne bukdácsoló arcok, karok, emléktörmelék.
Mély, fojtogató nehéz fájdalmat érzett mellkasában, elcsendesedett a madárdal, megfakult az éltető fény, színtelenné vált a rét, és a fák közül jeges lehelet kúszott felé, egy csapásra elsöpörve minden kellemes érzését.
A levegő egyre sűrűbbé vált, már tátott szájjal vette a levegőt, és fázni kezdett.
Mellkasán lyuk tátongott, szivárogva elcsorgatva belőle mindent ami emlék.
A fák rengetegéből egyre erősödő ima hangjait sodorta felé a hűlő szél, egy alvó ébrenlétbe ringatva kiürült lelkét. Egyre erősödő köd burkolta be sziklán ülő alakját.
Már nem érezte a kő nyomását, a sűrű párából kinyúló fehér kezek végigtapogatták nyúlós érintéseikkel arcát és kezeit. Hideg szájak csókolták sovány-csontos fejét. Valakit érzett maga felett, aki lassan ereszkedve közeledett ülő testéhez, tudta, hogy ami történik az messze felette van, ellenkezni sincs értelme.
A messzi harangszó rátelepedve belenyomta a sziklába, egyre ércesebb és fülsértőbb hangjától majd megsiketült. Emlékeiben végigvágtatott egész leélt élete, dúltan és ellenszenvesen Testet öltött csalódása torzszülött alakban lépett elé, és megütötte arcát. Karmos keze felszántotta szikkadt bőrét, a sebekből nem jött vér, csak egy savószerű váladék. Ráncosodó szemgolyói kiszáradtak, százféleképpen széttördelve az elétáruló képet. A képtelenül sípoló, vicsorgó hangjai a szélnek,
Fülébe gázolva agyába fúrta magát. Minden forogni és táncolni kezdett, egyre szédületesebb tempóban. Lám- lám, szólt a fejében egy hang. Mégiscsak eljöttél. Itt vagy, vendégeként valaminek, amit el sem tudsz képzelni. Itt semmit sem számít jónak vagy hibásnak érzed e magad, mit akarsz, és azt mennyire. Még ahhoz sincs közöd, hogy hol vagy. Itt a másholban nem érvényes semmi és senki. Itt a máshol szava dönt. Ez, a nagy átváltozások kertje, amiben egyszer mindenki ellátogat.
Itt, minden előfordul és minden lehetséges, amit te ki sem tudsz találni.
Még érezte, teste lassan képlékennyé válik és lomhán lefolyik a szikla oldalán.
Az ima és harangszó távolodni kezdett, az erdei úton nem jött többé senki. A szél zúgása altatódallá halkult, újra éles lett a fény, minden visszaalakult a kezdetek szerint, mert minden vég valaminek az újrakezdődése, és annak vége megint a történet eleje. A másholban a jóknak nem jár jutalom, a rosszaknak büntetés.
Minden máshogy van és másként, Nem függ tőled semmi és senki. Nincsenek napszakok és utcák ahol akár nyomorultul elpusztulni is lehet. Nincsenek éhes kóbor kutyák, nincs semmi, ami személyes.
A sziklára folyt szürke massza tompán csillogott, vékonyodott, aztán beszívta a kő.
Itt, az összefolyó világok deltájában már csak a végtelen óceán látszik, az elmúlt idők arctalan tömege, feloldódva benne minden, ami valaha fontosnak tűnt.

Elfelejtve

A bontásra ítélt hatalmas háztömb már üres volt, egyetlen lakója úgy élhetett benne mint egy várúr.

Az épületnek három utcára volt kijárata, a négy keramitkockás belső udvara engedett be a lakásokba némi fényt. A burkolatok siralmas állapotán, még a gaztenger sem tudott javítani, hepehupás mélyedéseiben állt a mohos esővíz. Az egész udvar az enyészet kertje volt, patkányok és egerek promenádja. A falak vizes vakolattömegei az épület tövében nagy – eliszaposodott halmokban álltak. A sok éve hulló vakolattenger napról-napra nagyobb lett, a falak között megbúvó lépcsőházak sötét és piszkos kilométerein nem segítettek a kitört ablakok, beszűrődő fényeikkel. A villanyt már kikapcsolták, az üres izzófoglalatok holtan lógtak kitépett vezetékeiken. A dohos-nyirkos penészszag, keveredve a kosz illatával, vastagon megülte az egész házat. A bejárati kapuk be voltak deszkázva, csak az egyik nem, résre nyíló ajtószárnyán keresztül tudott bemenni. Miután áttuszkolta magát műanyag szatyraival ezen a résen, óvatosan átlépegetett a sötét kapualj törmelékein, elérte a „D” lépcsőház töredezett lépcsőfokait, és mély sóhajok kíséretében megindult felfelé.

A második emeleten volt otthona, szülői hagyatékként lett az övé. Mondták, már a nagyszülei is ebben a kétszobás lakásban laktak, így öröklődött generációról-generációra az idő múlásával lepusztult fészek. A múló évtizedek a házon megtették hatásukat, olyan nagy összeg lett volna rendbe hozni, hogy nem volt érdemes. Nem laktak a házban soha gazdag emberek, szó sem lehetett semmiféle felújításról. Már egy ideje nagyon nehezére esett ez a lépcsőmászás, szatyrai is egyre nehezebbnek tűntek, újólag az első emeleti pihenőre kiállított egy hokedlit, hogy le tudjon ülni pihenni.

Ahogy ott ült és nehezen szedte a levegőt, elnézegette az ismerős falakat, a rozsdásodó-ki-be dőlő kovácsoltvas korlátok cirádáit, a lépcsők tövében az egérpiszkot, az élettelenül lógó villanyvezetékeket. Még textilbevonatúak voltak, már régen nincsenek forgalomban. Nézte az ismerős lépcsőket, látta magát önfeledten ordítva ugrálni a többi gyerek között, ki tudja mi lehet velük. Az volt a játék lényege, hogy egy lábon kellett felfelé ugrani, és nem volt szabad elkapni a korlátot.
Mindenki önfeledten hadonászott karjaival, megpróbálva megtartani egyensúlyát. Még teljes erőbevetéssel is három lépcsőfoknál több nem sikerült, a hasra esett vállalkozót jól kiröhögték. Egy Péter nevű fiúnak ment egyszer öt fok, csak úgy dagadt a büszkeségtől, ő lett a mutatvány elismert bajnoka.

Mélyet sóhajtva felcihelődött, és nekiállt a következő emelet megmászásának. A lakásajtó előtt mérgelődve szétpakolta szatyrait, mert megint a táska legaljára keveredett a kulcsa, pedig mindig direkt odafigyelek, és mégis alulra kerül ez az átkozott kulcs  -dohogta lihegve. Sárgarépa színű képpel állt fel. Nem való nekem már ez a hajladozás -szólt hangosan-, na meg a lépcsőmászás sem, Egyszerűbb lenne felsorolni azokat, amik valók nekem…

Az ajtó nyikorogva de engedelmesen kitárult, és ő beléphetett az előszobába. Kabátját, kalapját a kisasztalra dobta, a kalaptartó fogas vagy két éve leesett a falról, szatyrait felnyalábolva befeszegette magát a konyhaajtón. A valaha kékre festett konyhabútor kopott volt és rozzant, a kredenc még nagyanyjáé volt, telepakolva lábasokkal, evőeszközökkel, az ormótlan alpakka kanalak és kések olyan nehezek voltak, talán kézben el sem bírta volna a fiókot. Az asztalon petróleumlámpa állt, mióta nem volt villany, ezzel világított. Az ablak feletti sarokban nagy pók lakott, régi bútordarabnak számított. Vele szokott hangosan értekezni, persze a pók nem beszélt, de ő érezte, miket válaszol és így zavartalan volt a társalgás.

Miután mindent elpakolt amit vett, bement a nappaliba. Amióta csak vannak emlékei, ezeket a bútorokat és tárgyakat látta maga körül, kopott kárpitozású kiült székeket, a rozoga fotelt - a ˝Búsulót˝ amiben apja ebéd után újság olvasás címén, előrebukott fejjel nagyokat aludt. Azon az emlékezetes délután is így találták meg holtan. Mindig a fotellel szemben foglalt helyet, elképzelve apját, akinek elmesélte mindennapjait, vágyait és titkos gondolatait. Szeretett az ablak mellé ülni, kinézni a hepehupás, gazos és elhagyatott köves udvarra. Ilyenkor szemei a távolba révedve, felidézték a hajdan volt udvart, a labdázó, ugrókötelező gyereksereget, a krétával felrajzolt ugróiskolát, amit szeretett. Lüktetve élt a múlt a jelen halott és málladozó falai között. Lenke néni döcögött végig dohogva az udvaron, csak úgy cipelve hatalmas testét és kosarait. A kölykök szamárfület mutogattak neki a háta mögött, nagyon élvezték a dolgot. Az egyre sűrűbb félhomályban hallotta nagybátyjának nehéz lépteit az ajtó előtt, hallotta hogy rázza a kilincset és morog, minek kell zárva tartani ezt a rohadt ajtót, nem fog senki titeket elrabolni. Az elsőn a ˝Pipikenéni˝ aki az ablakpárkányára szoktatta a verebeket kenyérmorzsáival, a lakók ordítoztak vele, hogy miatta van összeszarva a ház ablak alatti fala, gusztustalan hülye vénasszonynak nevezték, de Pipike csak vigyorgott rajtuk és tovább etette védenceit.
Emil bácsi, a hatalmas hordójával és kampósbotjával… mindig széles karimájú fekete kalapban járt és hosszú fekete kabátban, a rossznyelvek szerint még alvás közben is rajta volt a kalap, annyira rühellette, hogy kopasz.

Az ablak előtt ült, és elsodorták az emlékek, észre sem vette, hogy ráborult az éjszaka. Egészen elzsibbadt a hosszú mozdulatlanságban, akkor vette észre, mikor alig tudott felállni. Te jó ég, szólalt meg rekedt hangon, - ha sokáig nem beszélt, mindig így járt -, már megint itt az este -szólt, behozom a lámpát, ne üljek ilyen sötétben. A petróleumlámpa lobogó kis lángja életre keltette a falon lógó képeket, fényképeket. Családi képek, anyja fiatalkori portréja, szinte megelevenedett a vibráló fényben. Családi nyarak csoportfelvételei, ő is ott áll gyereknek, ő az egyetlen, aki még itt van. Testvérek, unokatestvérek, akikre már csak ő emlékezett, ott vigyorogtak cérna lábaikkal, fürdőruhásan a felnőttek lábai közé keveredve…
Megsárgult nyarak távoli emlékei. Téli fotó a Normafánál… Ott ül szánkóján, a kötél apja kezében és anyja hógolyót dob feléjük. Rajta füles sapka és irhabunda. Még ma is őrzi emlékeiben melegét. Ez a fénykép is megszürkült, hangtalan jelezve az elmúlt időt.

Lassan belakta a szobát a petróleumlámpa büdös-nehéz szaga, eleinte nagyon zavarta, mára már fel sem tűnt, idő kérdése, mindenhez hozzászokik az ember.
Ráérős nyugalommal kiment a konyhába, tálcára rakta kenyerét, zsírt meg zöldpaprikát. Óvatosan beegyensúlyozott rakományával a hálószobába, újólag szeretett este az ágyban eszegetni. Már a vacsora végén érezte, igencsak környékezi az álom, a tálcát letette az éjjeliszekrényre, nagy gondossággal elzárta a lámpát, - mindig félt, nehogy kigyulladjon valami -, és kényelmesen a hátára fordult.

Ahogy feküdt körül rajzották emlékei, a sötétségből előlépő rokonok és ismerősök, mosolyogva nyújtották felé kezeiket. Még emlékezett, hogy kiszáll az ágyából és feléjük nyúlva előrelép.

A jobbak sosem halnak...

Pedig dehogynem.
Bár titokban mindenki szereti magával ezt a tévhitet elhitetni, mert mindenkivel, de vele ez nem fordulhat elő. Ő vele is lesz valami, de elhessegeti még a gondolatát is.
Vihogta a sellő, és továbbúszott, otthagyva a pontyot, akinek földbe gyökerezett két nem létező lába.
Hát, ez az Amália tiszta hülye- volt első gondolata, de ezek a sellők, szeretik elképeszteni az embert.
Eszébe jutott a vén dagadt Hortenzia, aki legurult a lépcsőn, és a pihenőn úgy terült el, mint egy varangy.
Olyan volt mint egy keljfeljancsi, akinek a seggéből hiányzik az ólom.
Képtelen volt talprabillenni.
Restellte, mikor ez a jelenet eszébejutott, mert hiszen ez egy dráma, és mégis röhögnie kellett a felidézett emléken.
Naná, hogy leesni akárki tud, de felesni! Az lenne valami.
Naná, naná, naná- harsogta bugyborékolva, nagyon tetszett neki a szó.
A nádból kiúszó sügérek fejcsóválva figyelték az eseményt.
Szenilis az öreg, mondták egymásnak. Már bealgásodott az agya, ami amúgysem lehetett valami sziporka. A múltkor is azzal hencegett, hogy bekapott egy lódarazsat, holott csak egy szürke kavics volt.
De ez mellékes, ha ő lódarázsnak élte meg, akkor az, az volt.
A lényeg az, hogy mit és minek él meg az ember- így a teknős.
De rohadtul okos vagy- mondták a mocsári teknősnek, biztos átkozottul büszkék voltak rád a szüleid, ha ugyan voltak.
Hogyne lettek volna- morogta a teknős, olyan buták vagytok, hogy nem véletlenül hívnak titeket a horgászok szemét halnak.
Hűha! Most azt hiszed sértő voltál. Pedig ha tudnád, ezért élünk.
Ránk nem tart igényt senki, ha kifognak, visszadobnak, és élünk tovább gondtalan.
Te meg itt éled le az életedet húsz méternyi körzetben, és azt hiszed, ez az egész világ- röhögött a sügér.
Magadköré építed azt a miliőt- ha érted a szót,- amiben mersz az iszapban turkálni, és bölcseket makogsz, mint egy vén bagoly.
Hogy mit tehettél magaddal, hogy így be tudtál csapódni mint egy klozetajtó, azt nem tudom. Aztán ha elszólít a nagy Manitú, és megtalálnak, a teknődből csinálnak hamutartót.
Büszke vég, ezért érdemes volt élned.
A sügérek továbbviháncoltak, még mielőtt a mocsári felocsúdott volna elképedéséből.
A csendes napsütésben a szellők ringatták a náderdőt, messziről úgy hatott, mintha a fejüket csóválnák.

Fekete vér

Éjszaka. Olyan erős a holdsugárzás a felhőtlen égen, hogy égeti a csukott szemhéjaimon keresztül a szememet.
Érzem, hogy fehér fényárban úszik velem az ágy, hallom halk zümmögését, azt a suttogó hangot, amit ha érteni is fogok, akkor tudom, hogy meghaltam.
Akkor majd hunyt pillákkal kiszállok az ágyból, és megindulok a tárt ablak felé.
Fellépek a párkányra, a karjaimat a fény felé tárom, és egy lágy, könnyed szívóerő a hold felé emel.

Már a harmadik éjszaka becsenget valami és mikor az ajtóhoz lépek, a padlón lassan folyni kezd egy fekete vér. Az ajtó alól szivárog befelé, és ha - átlépve a tócsát - kinyitom az ajtót, hát nincs ott senki, csak a fekete semmi.
A fekete semmi fekete vére lehet, a hold éles sugarai szabdalták agyon a testét, ő, a sötét hangjaival válaszol, hol titokzatos, hol fájdalmas nyüszítése kilométerekre hallik.
Ezek, az örök hangjai, a múlhatatlané, az időtlen térben létező, és láthatatlan valamié, ami talán a lét érverése, amiben létezünk.
Érzem, hogy most már minden éjszakámat tönkreteszi a csengetésével, ha leszerelem a csengőt, hát rúgni fogja az ajtót, ameddig ki nem nyitom.
Most éjjel, először láttam homályos alakját, a gesztenyefa alatt állt, magas volt, de arcán nem volt fény.
Mereven állt, mint egy sírkereszt, karját kitárva, vékony csontjain finoman vibrált a holdsugár.
Az egész éjszaka halálos csendbe burkolózott, torkán akadt minden élőlény sóhaja, a nagy fa remegni kezdett, majd recsegve szilánkjaira hullott, felvillant az égbolton a kezdet és a vég izzó sziluettje, majd eltűnt az egész látomás, a fa ott állt a helyén, csak a fekete vértócsa növekedett az ajtóm alatt.
Persze, egy ilyen esemény tönkreteszi pihenésem hátralévő részét, behúzom a sötétítőfüggönyeimet, hogy ne jusson be szobámba a jeges fény, de akkor is érzem, hogy valami az ablakom előtt áll, és engem figyel.

Ezekben a fényekben ott lebegnek, az előttem jártak atomjaikra bomlott lelkei, várnak, és türelemmel viseltetnek irányomban, mert tudják, egyszer megjelenek a tárt ablakomban, csak még nem jött el az időm.
Mert mindennek eljön a maga ideje, még a szikláknak is, mindenkit, és mindent felszív a köd.
Mert valahonnan a ködökből jöttünk, és oda is térünk vissza, mert ez a körforgás megállíthatatlan és örök.
A világ nem abból áll- amire mi gondolunk, mondhatnám nem tudunk mi semmit, csak fantáziálni és tapogatózni a sötétben, aztán egyszer csak vége a dalnak, minden felesleges amit tettünk, és nem értékesebb mint az el nem követettek.
Hogy micsoda nagy ügyet tudunk csinálni mindenből, bár más egy géppuska mögött cigizve szedegetni le a távcsőbe bekerült célpontokat, és más célpontnak lenni.
Persze, a géppuskásnak nem lesz utólag lelkiismeret furdalása, hisz minek is lenne, ő dolgozott, a célpont meg vessen magára, minek állt ott.
Nagyon könnyű rosszkor, és rossz helyen állni, csak az a baj, hogy mindig utólag sül ki a baki.

Ha egyszer ez a rohadt hold eltűnne az égről, igencsak megváltozna a helyzet, mert nem lenne sugár, nem irritálnának a holt lelkek minden éjszaka, és esetleg örökké élhetnék.
A függönyeimet sem kéne behúznom, nem zavarna semmiféle fény -alvásomban, az ablakomat csak azért kéne csukva tartanom, hogy a sötétség rémei ne tudjanak bejönni.
Mert azok nem bírják a fényt, és igen felélénkülnének a koromsötétben.
Ó anyám!
Hogy mit buzerálnak a sötétség lényei egész virradatig!
Aztán eltűnnek, és kezdődik a nap, holt fáradtan végigcsinálom, és készülök az éjszakára, ami mindenkinek megnyugvást hoz, csak nekem nem.
Megint csöngetni fog, és megint megjelenik az ajtóm alatt folydogáló fekete vér.
De elhatároztam, hogy ha jön, nem nyitok ajtót, inkább bedugom a füleimet, hogy ne halljam amikor az ajtót rugdossa.

Aztán meglátom hogyan tovább.
A vértócsára homokot fogok szórni, már oda is készítettem egy vödörrel.
Érzem, hogy a ma éjszakai holdtölte igen aktívvá teszi kísérteteimet, de nem fogom hagyni magam, mert én élek, ők pedig nem.
Olyan erős a holdsugárzás, hogy a csukott szemhéjaimon keresztül is tudom, gonosz, és szenvtelen jelenlétét.

Az élet dolgai

Ha erről esik szó, mindenki valami nagy dolgot vár, bár nem is igazán tudja mi az.
Mert illemhelyi értelmezésben logikusan tisztázható, hogy a kis és nagy dolog között mi a különbség, de ebben a büdös életben aztán mindent összekevernek. Mondhatnám minden nagy ami engem érint, és bagatell, ami másokat.
Jenőbe belevágott a villám? Nagy dolog- mondja a hallgató, én tegnap halat pucoltam, és beleszaladt a kés a hüvelykembe.
Majdnem beszartam a fájdalomtól, hatalmasat ordítottam, mire átrohantak a szomszédok. Megláttak fekve a konyha kövén, vérző kezemet markolva, olyan fehér pofával mint a fal.
Mit üvöltözöl- mondták részvétlenül,- nem a szemedet szúrtad ki te hülye, ha ennyire botkezű vagy, ne pucolj halat, egyél fasírtot, ahhoz még darálnod sem kell, kapni darált húst.
Hát kiábrándító ez az össznépi részvétlenség, azért én nem vagyok ekkora tetű, még jó, hogy nem pakoltak a sérült gyöngyöző homlokomra liptois rongyot.
Egészen ártatlan dolgokból is lehet tömegbaleset. Emlékszem múlt télen, a jeges járdán, amit nem sózott fel az a féreg vice, megcsúszott egy vastag vénasszony, és úgy dobta magát hanyatt, hogy kétfelé csapta esés közben a szatyrait. A bal cuccával szájonvágott egy horgolótűre emlékeztető, szakállas férfit, aki szintén a hátán kötött ki, és combnyaktörést kapott.  A másik tele táskája meg orrbavágott egy törpét, aki úgy szállt el, mint egy győzelmi zászló.
Nekigurult egy arra csúszkálónak, aki hang nélkül hasraesett, és betörte az orrát. Ezt látván egy hölgy, sikoltozni kezdett, és elájult.
Mint utólag kiderült, nem bírja a vér látványát.
Hát kétségtelen igaz, hogy egy bevert orr erősen tud vérezni.
A nagy ordítozásra kirohant a vice, és lányos zavarában elkezdte nagy karmozdulatokkal sózni a járdát.
Úgy pofán talált egy nagydarab pasit, hogy az először megmeredt menet közben, mint egy babkaró, aztán pofonvágta a vicét, aki elesett, és betört a feje.
Mire kijöttek a rendőrök meg a mentők, úgy feküdtek a sérültek a jégen, mint a heringek a dobozban.
Vagy a szomszédom, aki vizet akart forralni, és mikor a rezsóra emelte a nagyfazekat, magára öntötte a vizet, Úgy visított mint egy malac, aztán kussolt, mert azt hitte már forró a víz, elfelejtette, hogy akkor akarta még csak felrakni.

Én bezzeg itt üldögélek a szobámban, nézem a mozdulatlan kertet, és gondolkodom. Nem tudtam idáig rájönni, hogy hová tűnik az égről a szivárvány. De gyanítom, hogy mikor eltűnik, behúzódik a föld alá. Tele van minden barlangokkal, és alagutakkal.
Aztán ha úgy adódik, megjelenik az égen.

Szimultán

Az ablakmélyedésben ült, ködös tekintettel meredt maga elé, néha bólintott, és halványan elmosolyodott.
Élesen látta a vele szemben ülő középkorú nőt, sötétbarna haján játszott az ablaküvegről visszaverődő napfény.

Lánykorodban milyen vékony voltál- szólalt meg halkan, most, hogy érett asszony lettél, megváltoztál.
Most még szebb vagy, mint hajdanán.
Szeretettel figyelte az asszonyt, felé nyúlt, hogy megfogja a kezét.
Észre sem vette, hogy a levegőbe markol. Már igencsak régen ismerjük egymást- folytatta a beszédet, sok mindent végigcsináltunk, voltak nehéz napjaink, de végezetül mindig megoldódtak a problémák.
Arcát lassan az ablak felé fordította, tekintete lomhán végiggördült a kert gyepén, a vén fák lombjain, elidőzött a szökőkút habzó- csillogó vizén, a fürdőző verébhad zajos nyüzsgésén.

Tudod, - folytatta a beszélgetést, ahhoz, hogy az ember boldog legyen, valójában nem kell sok.
Minél kevesebb ügyed függ másoktól, annál több az esélyed arra, hogy élve maradj. Ne függj, csak magadtól. Akkor is ér annyi csalódás, amennyire szükséged van az életed folyamán. Látszattámogatókra nincs szükség, másra meg ne számíts.
Tudod, ez a rengeteg félreértett élet, rivalizálás, vérre menő gyerekes csatározások, aztán a ködből felbukkan az öregség, és minden értelmét veszti, amiről azt hitted fontos.
Ezért mondják, hogy a kor bölcsé tesz, megérkezik a tisztánlátás, csakhogy az életed az ára. Az egy szál szar életed a fizetség, amit a sors kíméletlenül behajt.

Most, hogy itt vagy velem, tudom, hogy mindent jól csináltam. Sosem törekedtem címre, rangra, drága kocsira, értékes karórára, mások megértésére és könyörületére, megelégedtem azzal, hogy társadként megteremtettük azt a saját világunkat, amiben lehet élni, és nem jut benne hely másnak.
Az idő, mindenképpen elmúlik, és a rengeteg emlék addig is életben tart, a te saját emlékeid, amiben nem lát bele senki más.
Az egész létezésed egy magánügy, érzelmeid és értelmed tölti ki, ha meg tudod óvni az emberektől, tisztasága is megmarad.

Jó, hogy itt ülsz velem, egy teljességben, ami csak a mienk.
A nyüzsgő élet délibábjai idáig nem jutnak el, a létezés csendjét nem bolygatják fel holmi zajos szánalmasságok, nem kell megbánnunk semmit.

Nem kell a mások véleménye, helyeslése, vagy rosszallása, csak a te véleményed számít, mert a te életedben az egyetlen, ami mérvadó.
Az idő, elsodor minden véres verejtékkel megszerzett csillogást, aminek megszerzésére ráment az egész életed.
Hetvenkedés, győzelmi ének, erős markok szorította pallos markolatok.
Aztán elporlik a kéz, és a csontok nem bírják a nehéz fegyvert megtartani.
Csak rozsdamarta kardmaradványokat, és némi fehérlő csontokat hány ki magából a régész unszolására a föld, ami nem fog többet mondani, mint egy hajdanvolt kutyának a csontjai. Ebben rejlik az ember döntési szabadsága, mindenki úgy pazarolja el az életét, ahogy jónak látja.

Pedig elég lett volna odafigyelni, meghallva a lét rengeteg apró rezdüléseit, élvezni, és értékelni azt ami van, de ezek az apró- halk hangok, csak csendben hallhatók.
Ezek, mint távoli énekek beléd szivárogva békébe ringatják háborgó lelkedet, segítenek elviselni múló életed tudatát, amihez bátorság kell, a zajos lét, csak félelmedet árulja el.
Itt ülünk az ablakban, hallgatjuk létezésünk finom zenéjét, a csend álmosító suttogását, és élünk, magunknak, nekünk.
Ez ami fontos, mert az öröklét az, amiből jöttünk, és amibe távozunk.

Ködös tekintetét az asszony arcán nyugtatva, csak nézte, és közben megállt számára az idő.
Feltörő emlékei szinte betemették ernyedten ülő alakját, halk mosollyal arcán, valahol nagyon messze járt, olyan messze, hogy még találgatni is tapintatlan otrombaság.