Vihar

Hijjj- mecsoda szélvihar!
Rávágja a múlt emlékeit a jelen lehetetlenségeire, összekuszálja az egészet, és az ember pofájába vágja. Csukott szemekkel és összeszorított szájjal, meggörnyedve kapaszkodom egy kerítésoszlopba, lépni sem merek.
Úgy recseg-ropog felettem a vén diófa, még csak az kéne, hogy egy leszakadó ág rámzuhanjon, és annyi.
Most érzem igazán, hogy tulajdonképpen szeretnék élve maradni, már úgy megszoktam, hogy vagyok, most már maradjon is így.
A cigány lova is akkor döglött meg, mikor már majdnem megszokta a nem evést, nehogy én is akkor nyiffanjak ki, mikor már megszoktam, hogy élek.
Ez nem hiszem, hogy egy bazi nagy igény. Sárlottnak mondtam is tegnap éjjel, éppen ideje, hogy megözvegyüljek, ha sokat húzza az időt, hát olyan vén leszek, már így sem vagyok jó semmire.
Hát van némi esélye, hogy ő özvegyüljön meg, mert úgy ropog ez a szemét fa, és én nem tudok odébb menni, mert ha elengedem az oszlopot, elvisz a szél.

És hogy fütyül a rohadt!
Ha segítségért ordítanék, hát meg sem hallaná senki.
De ha meg is hallaná valaki, ki sem merné dugni az orrát, mert felkapná az orkán, és úgy keringene a házak felett, mint egy részeg varjú.
Na végre, még az eső is kezd zuhogni, hogy teljes legyen a kép, még a villám is belém kéne csapjon.
Lehet, hogy eljött a világvége?
Mi ez a dübörgés?
Próbálok háttal állni az orkánnak, mert ha szembe vagyok, belém szorítja a levegőt.
Egyre sötétebb van, pedig még délután lehet.

Már nem érzem az ujjaimat, nem fogok tudni sokáig kapaszkodni.

Egy kislány állt a kazettás pinceablak előtt, és ruhaujjával dörgölte a koszos üveget, hogy minél többet lásson ebből a világvégéből.
Gyere mama- kiabált izgatottan, ott repül egy ember a levegőben!
Ugyan drágám- ne beszélj ilyen butaságokat- szólt az asszony, és elmosolyodott.