Az út, nyílegyenesen vág magának teret a két oldalán húzódó fák között.
A törzsek közeit sűrűn benőtt bozótos, átláthatatlan falként őrzi az erdő titkát.
Nem énekelnek madarak, nincsenek virágok, minden zöld, és mozdulatlan.
Itt-ott megreccsen egy korhadt ág, nehéz sóhajtással elválva a törzstől.
Megyek tovább, nem szabad megállni, bár durva kavicsossága állandó odafigyelést igényel, mert könnyű kitörni a bokámat és akkor vége, nem tudok tovább menni hiába jöttem rajta ennyit, de nem szabad megállnom, és ezt tudom.
Még soknak tűnik ami előttem van, de lehet, hogy a fáradtságtól érzem így, mert sok van már mögöttem.
Eleinte nem volt ennyire göröngyös, ma már erősen az, és nincs ellene mit tenni.
Nem lehet leülni pihenni, menet közben kell visszagondolni az örömökre, bánatokra, lélekmardosó hibákra, amikre nincs bocsánat, ami történt- megtörtént, nincs hogy helyesbíteni.
Sikerek, kudarcok és tévedések súlyával a hátamon mennem kell tovább.
Szembesülni önmagammal, kívülállóként végignézni idétlen és méltatlan dolgaimat, elviselni a mardosó önvádat…
Újra és újra végignézni életem filmjét, nem segít a csukott szem, akkor is látom.
Ahányszor felemelem tekintetemet, ugyan olyan távoli a horizontba vesző út, vészjósló nyugalmával, érdektelen és rideg, semmi köze hozzám.
Csak megyek és megyek, mert nem szabad megállnom, tudom, hogy minden keserves lépés közelebb visz valamihez ami elkerülhetetlen.
Még van előttem, vagy csak fáradt szemem tréfál velem, nem tudom, nem is akarom kitalálni.
Nem emlékszem honnan indultam, mindent elhalványít bennem az idő, nem tudom hová megyek, de el kell fogadnom, és nem szabad megállnom.
Már lassan megbékélek az úttal, csitulnak lelkem háborgásai, de végig kell mennem, mert aki elindult, annak érkezni is kell. Magányosan, és magamra utaltan kell végigcsinálnom a majdani érkezést, nem kísérhet senki, csak az emlékeim.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése