Helga balladája

Ha az ember valami teljesen rendhagyó dologgal találkozik élete folyamán, egyet tehet - ha van esze.

Nem beszél róla…

Nem azért mert nem tehetné, hiszen mindenki szeret hallani szokatlan eseményekről, csak azt fogják hinni, hogy dilis.

Ez aztán villámsebesen terjed, és még a szomszéd falukban is tudni fogják, hogy XY dinnye.

Unalmas és szokványos történetei mindenkinek vannak, már a második mondatnál utálni kezdi a hallgató, de jómodor is van a világon, végighallgatja, és úgy tesz, mintha, pedig legszívesebben seggberúgná az előadót, mondván, hogy anyádnak mesélj ekkora szarságokat, ne jópofizzál itt, mert meg fogok őrülni.

De az egész élet bátorság kérdése, oly mindegy ki és mit hisz, a lényeg az, hogy higgyen, mert elsorvad a fantáziája, és egy rumbatökre fog a feje emlékeztetni.

Nagyon meleg volt az augusztus, Helga igen rosszul bírta a megpróbáltatásokat.

Úgy szakadt róla a víz, hogy nem győzte rákvörös- püffedt arcát törölgetni, egy kockás konyharuhával.

Úgy hatott, mint egy túlsúlyos languszta, aki most jött ki a fazékból.

Hétfőn is kimerészkedett az utcára bevásárolni, bár kora reggel volt, de már úgy állt a forró levegő, mint a fagyott kutya lába.

Valahogy elaraszolt a vegyesboltig, megvette amit akart, és elindult hazafelé.

Már bejutott a hajdan hűvös kapualjba, mikor meglátta a liftajtón díszelgő táblácskát, hogy a lift rossz.

Elkeseredésében ledobta tömött szatyrát, és nagyot belerúgott.

Persze szétgurultak a répák, a három kifli, meg minden franc, ami a táskában volt.

Lihegve hajladozott és összeszedte e földi javait, hajladozás közben arcáról a kőre csöpögött az izzadtság.

Közben lihegve ismételgette tömör véleményét a történtekről.

A kurvaanyját - lihegte -, a kurvaanyját.

A megint megrakott szatyrát felnyalábolva, elszédelgett az első lépcsőfokig, és úgy ült le, mint egy kővel teli zsák.

Az egész kockás konyharuháját ráborította vörös képére, és tenyerével nyomkodta vizes arcára.

Ült a lépcsőn vagy negyed órát, mire rászánta magát a gyaloglásra.

Baromi nehézkesen, kétségbeejtően szánalmas koreográfiával állt talpra, majd jobbjával a karfába kapaszkodva, baljában szatyrával olyan lomhán indult el felfelé, mint egy túlterhelt tehervonat.

A harmadik emelet - ahol lakott -, hihetetlen távolinak tűnt, már az elsőn érezte, hogy sosem fog feljutni.

Többszöri pihenés után felért a másodikra, és hirtelen könnyűnek érezte egész testét.

Megszűnt az izzadása, boldogságérzete támadt, olyan csend vette körül, hogy még az utca zajai is eltűntek.

Megkönnyebbülten ült le a pihenő előtti fokra, és nehéz álmosság lett rajta úrrá.

Aztán arcvonásai fellazultak, és egész teste elkezdett lefolyni a lépcsőkre.

Lomhán csorgott lefelé, csak üres ruhái, és a szatyra árválkodott hajdani helyén, mint jelzés, hogy valaha volt, de még az is lehet, hogy soha.

A felháborodott lakók, még sokáig találgatták, hogy ki önthetett ki a lépcsőkre ennyi zsírt, és miért.

Hogy milyen népek laknak itt- dohogott a házmesternő, kitakarítom a belemet, és tessék. Valami marha összerondít mindent, és rám gyanakszanak, hogy nem takarítok rendesen.