Vasárnap

Augusztus derekát írtuk, olyan erővel zúdult a falura a hőség, még a tücskök is elcsendesedtek. Az úttest pora is forró lehetett, mert a kölykök nem jártak mezítláb. A kutyák is hallgattak a kút melletti árnyékban, a nedves földön feküdtek, kilógatott nyelvel dicsérték az Urat. A fák bokrok, vetemények levelei ernyedten lógtak az erős fényben, epekedve várták az esti harmatot. A légyraj sem napozott az istálló fehérre meszelt falán, valahol a jászlak alatt dögledeztek, vagy az állatok orrából, és szemsarkaikból próbáltak némi nedvességhez jutni.

Az öreg Márton, a tiszta szobában ácsorgott, be kellett mennie az asszony kendőjéért, de a behúzott függönyök okozta hűvösség a lelkét simogatta, nem igen akarózott gyorsan kijönnie. Úgy volt öltözve, mint máskor, de ünnep lévén, rajta volt a tiszta, kék melles-kötény, meg az új fekete kalap. Meg kell adni a vasárnapnak, ami jár neki, mert mégsem hétköznap- állapította meg a maga érthető módján.

Hajtsa már ki a libákat a patakra- ordított be a konyhából az Erzsi néni, úgy áll ott, mint egy faszent, talán én csináljam, és majd maga főz tovább helyettem! Márton bácsi szó nélkül hagyta a dolgot, megindult az ólak felé, és kezdte kihajtani a harsányan gágogó madarakat. Látom, ti is az asszonytól tanultatok kiabálni- szólt rezignáltan, gágogtok, aztán nem érteni belőle semmit. A libák, már önfeledten lubickoltak a vízben, az öreg nézte őket egy darabig, nem akaródzott valahogy visszasietni. Beülök ide a kazal tövébe, mormogta félhangosan, itt hűvösebb van, meg a rikácsolását sem hallgatom. Milyen csendes volt lány korában most, meg egy boszorka lett belőle -gondolta, miközben kényelmesen elhelyezkedett a kazal árnyékos oldalában.

Szemére billentette kalapját, és hamar elnyomta az álom. Újra gyerek volt, kint fürödtek a faluvégi kacsaúsztatóban, őrült spriccelés, és kiabálás közepette. Birkóztak, a játék hevében belehempergőztek a csalánba, úgy égett mindene, mint a pokol.

Aztán változott a kép, legényemberként tette a szépet Erzsinek, aztán az esküvő, a sok nép a templomban, nagy esti lakmározás a lányos ház udvarán, a hosszú- terített asztalok, tele minden jóval.

Hirtelen csend lett, érezte, egyedül fekszik a szalmában, és mintha emelkedni kezdene. Nem látott senkit, de érezte, kezek érintik karjait, egyre feljebb és feljebb emelik, már a kert felett úszik mint egy léghajó, lassan és méltósággal. Egész lelkén elhatalmasodott egy boldogságérzés, látta maga alatt a házát, állatait, egész gazdaságát. Hatalmasan szívta magába a levegőt, köténye vitorlaként lebbent a szellőben. Elragadtatásában kiabálni és sírni szeretett volna. Csak szállt végig a falu felett, látta az ismerős alakokat dolgozni a földeken, már mozgásukról is felismerte őket. Egyre feljebb emelkedett, minden kicsi lett alatta, és valószerűtlen. Nagy boldogságában, egyre közelebb kúszott hozzá az álom.

Hová tűntél te semmirekellő!- kiabált ki Erzsi néni a konyhaajtón. Már ebédelni is úgy kell megkövetni mint egy püspököt? De csak nem volt a Márton sehol. Nagy dérrel- dúrral elindult a patakhoz, mikor észrevette a szalmában fekvő emberét. Már nem élt, de az arcán lebegő halk mosolyt, soha nem tudta elfelejteni.