Egyedül...

Minden este, ha leszáll az éjszaka, ami vakká tesz, és valószínűtlenné varázsolja a napközben történteket, csak az íróasztallámpám fénye jelenti a körém szűkült világot.
Ez egy bensőséges kis meghitt, meleg élettér, áttekinthető, baráti, egyszemélyes, és megértő.
Lomhán görgő, lelassult gondolataim hangtalan csordogálnak az íróasztalom lapjára, bevonva minden ott fekvő tárgyamat.
Nehéz cseppekben folyik le az asztal oldalán, szétterülve a szőnyegen, beszívódva a padlórésekbe.
Ilyenkor felvonulnak a közel és régmúlt emlékei, lehetőleg a kellemetlenek, feltárnak friss és már varosodott sebeket, szimultán vitákat gerjesztve, rég holt akkori résztvevőkkel.
Arcok, hangok bukkannak fel a szobám sötétjéből, belibegve lámpám fénykörébe, szerencsémre nem életterük a világosság, így aztán tisztes távolba húzódva tőlem, csak néznek hideg szemeikkel, és várnak.
Vajon mire? Talán arra, hogy egyszer én is felállok kényelmes karosszékemből, és én is belépek közéjük az árnyékba, ráérnek várni, felettük már ellépett az idő.
Hallgatom a komódóra kettyenéseit, a részvétlenség és közöny álmosító hangjait, ami végigkíséri az embert egy életen át, csak nem figyel oda.
Állítólag Széchenyi mondta, hogy igazán egyedül társaságban tud lenni. Különös gondolat, de van benne igazság.
Az embert életében sokan veszik körül, de ettől valójában egyedül van. Ez olyan, mint egy vetítés, nézzük a vásznon folyó eseményeket, halljuk a dialógokat, harsog a zene, mi meg észre sem vesszük, hogy a sötét nézőtéren ülünk egymagunkban, és mindenfélét hiszünk. Lelkesedünk és szomorkodunk. Aztán a darab végén tűnik csak fel, hogy egyedül megyünk ki a ruhatárba.
Mire észhez térünk, bölcsebbé válunk, már késő. Nem marad időnk az új felismeréseinket a gyakorlatban alkalmazni.
Ez a sors hülye tréfáinak egyike lehet, hiába igyekeztem, nem tudtam rájönni az igazságra.
Bár ez így pontatlan észrevétel, mert igazság több is van. Meggyőződésem, hogy például egy élő halat lenyelni, még ötletnek is rémes. Egy cápa szerint én nem vagyok normális.
Kinek, kinek igazsága.
Aztán mindegy hogy mennyire igaz az igaz, az erősebbé a hiteles.
A gyávák tapsvihara képes elnyomni az igazak hangjait, azokét, akik igaznak hiszik gondolataikat.
Az élet hiedelmek és csalódások sorozata, hatalmas önámításokba burkolva, az elviselhetőség miatt.
Csak a racionalitásban van igazságtartalom, az meg nagyon kiábrándító.
Ami vélhetően biztos, az a perc.
Itt ülök félálomban asztali lámpám szűk fényének oázisában, körülállnak a homályba húzódott emlékeim, és hallgatom az óra bódító kettyenéseit.
Ez a perc nyújtotta tény.
A többi múló képzelgés.