Sárlott

A kuvik hangja harmadszor hasított bele a vaksötét éjszakába.
Feltámadt a szél, és a hantok között végigkúszott egy távoli mély orgonabúgás, betöltve a temetőt.
A sírok rőt fényben derengtek, százezer gyertyaként világították meg egymás fejfáit.
Hideg lángcsóvák, korbácsként csaptak végig a kerten, halálra rémítve mindent, ami él.
Az orgonabúgás lassan eloszlott a szélben, és a hantok megnyíltak.
A gödrök mélyéről, feltünedeztek az elhunytak hosszú fekvéstől elgémberedett alakjai, sárosan, földesen.
Mállott ruháikban, kiszáradt ujjakkal markolva a földet, nehézkesen felemelkedtek, percekbe tellett, mire megszokták a már elfelejtett testtartást.
Egyre többen- és többen sorakoztak a földhányások között, borzalmas látványt nyújtva a síri derengésben.
Aztán méltóságteljes lassan megindultak a főkapu irányába.

Egy hatalmas fekete madár körözött az egyre sokasodó elhunyt felett, izzó szemeinek jéghideg pillantása lövellte lángcsóvák végigvágtak a néma tömegen.
A sokaság, lassan hömpölyögve, elérte a temető kétszárnyú kovácsoltvas kapuját.

Sárlott, a saját sikoltására ébredt. Nem kapott levegőt, arcán állt a víz.
Még tisztán hallotta az orgona búgását, és a nagy madár szárnycsattogását.
Gyakran visszaálmodta ezt a történetet, mindent megpróbált ellene, de hasztalan.
Reszkető kézzel kereste az éjjeliszekrényén az olvasólámpa bekapcsoló gombját, végre fellobbant a fény, elűzve az éjszaka rémeit.
Igyekezetében leverte az ébresztőóráját, ami pont éjfélt mutatott.
Nagyon megkönnyebbült a kislámpa meleg fényétől, a szoba csendes volt, és felettébb békés.
Nem értette, hogy mi lehet ez a nehéz, dohos lélegzetelállító szag.