Téli éjszaka

Az ablak előtt állt, és nézte a sűrű hóesést.
Hogy életében hányadik alkalommal nézi ezt a hóbafullt világot, rá sem akart gondolni.
Ilyen időben mérhetetlenül nagy a puha csend, álombaringató, békés látványa messze repíti a nézelődőt.
Késő éjszaka volt, és a kihalt utcán, megint látni vélte azt a görnyedt és sovány- magas alakot, lassan végigmenni az úton.
Ablakának magasságában megállt, majd felé fordította fejét, és mintha őt nézte volna .
Végtelen hosszúnak tűnt a perc, aztán továbbindult, eltűnt a sűrű hópelyhek őrült táncában.
Mostanában, amióta havazik, egyre gyakrabban tűnik fel az alak így éjszaka.
Mindig megáll és feléfordul. Sosem látni az arcát.
Egyre inkább hatalmába kerítette az érzés, hogy ezt az alakot valahonnan ismeri. Csak azt nem értette, hogy érkezése miért vált ki belőle egy szorongó, émelyítő érzést, egy pánikhangulatot.
Mikor eltűnik a förgetegben, ez a szorongás megszűnik.
Már készült az éjszakai vendég érkezésére, korán az ablakához állt, és árgus szemekkel figyelte az üres utcát, mert félt, hogy a rossz látási viszonyok között, esetleg nem fogja észrevenni ha megérkezik.
Aztán jóval éjfél után feltűnt a sarkon görnyedt magas alakja, végigbotorkált a vastag havon, teste körül kavarogtak a hópelyhek, talán gúnyt űzött vele a jeges szél, vagy csak játszani akart- hát ki tudna erre válaszolni.
Az alak láttán nagyon megkönnyebbült, formálisan félt, hogy nem fog többé eljönni.
A jelenés megállt, fejét felé fordította, a kavargó fehér függöny elrejtette arcát.
Mintegy álomban, lassan elfordult az ablaktól, és kiment a jéghideg folyosóra. Még a kabátját sem vette fel.
Mikor kilépett a ház kapuján, dühödt vadállatként rontott rá a vihar.
Arcába csapódtak a jeges hókristályok milliói, be kellett csuknia szemeit.
Észre sem vette.
Imbolyogva indult meg, a várakozó jelenés felé.
Hunyt pillái alatt, ködös tekintete- valahol a messze távolba révedt.
Lábnyomait a szél azonnal elsöpörte.

Nincsenek megjegyzések: