/Vox_humana: „Fehér Farkas” c. írása alapján /
Már elveszítette minden időérzékét, szinte húzta a földön két bőröndjét, bár úgy érezte emeli őket, de érzéstelenné zsibbadt karjai nem engedelmeskedtek.
Bakancsai nehézkesen koppantak a híd aszfaltozott burkolatán, helyenként felverte már a repedésekből kitüremkedő gyom.
Régen nem használta a rozsdásodó hidat senki, számtalan repedései, egy vénséges- halálosan fáradt emberi arcot idéztek.
Múlni csak az tud, ami valaha volt. Ez érvényes az öreg hídra is.
Még hajdani fontosságának, délceg nagyságának emléke átívelt a folyón, de már inkább csak délibábbá lett vízió…
Megfáradva, megkeseredve vonszolta magát előre, érezte, már nem bírja sokáig, idáig is csak az akaratereje vitte, de egyszer aztán nincs tovább.
A fantázia különös játékaként, valahonnan a híd túlparti végéről látta magát araszolni a kívánt part felé.
Egy farkasnak látta magát, egy valaha fehér farkasnak, akinek bundája már elszürkült, lehajtott feje, és lógó nyelve a teljes kimerültségéről árulkodott..
Mikor még hófehér volt a bundám, és erős fogaimon meg-megcsillant a délelőtt vakító fénye- villant át emlékein, alig tudta visszafojtani sajgó fájdalmát.
A számtalan csalódás, és igazságtalanság elsorvasztotta fáradt szívét, elszürkült lelkében már csak a szél fütyült, maga előtt görgetve millió elszáradt virágát, teleszórva őket a feledés terméketlen homokjával.
Tudta, hogy nem hibázott, Ő úgy állt mindenhez- ahogy kell, becsülettel és jóindulattal, megértéssel és szeretettel.
Most már látta, hogy tévedett, hiába tett meg mindent, hogy a mások rövid ittlétét széppé tegye.
Ennyi pusztába kiáltott szó- lihegte maga elé, rá sem merek gondolni, hogy hiába éltem.
Sóhajára, csak a megrogyott szerkezet nyöszörgése válaszolt.
Aztán véget ért a híd.
Letért a fövenyre, elengedve két nehéz csomagját, a homokra rogyott.
Csukott szemekkel hallgatta a folyó hívogató suttogását, álomba ringató békés énekét, végtelen nyugalom telepedett fáradt lelkére.
Még eszébe jutott, hogy felkapaszkodik az egyik folyóparti sziklára és üvölt egy utolsót, hogy minden és mindenki hallja végső búcsúját, de helyette nehézkesen felállt, kihúzta magát - mint délceg hajdanán -, emelt fővel belegázolt a vízbe.
Csak a két bőröndjét találták meg a parton. El sem tudták képzelni kié lehetett.
A híd és a folyó hallgatott.
Bakancsai nehézkesen koppantak a híd aszfaltozott burkolatán, helyenként felverte már a repedésekből kitüremkedő gyom.
Régen nem használta a rozsdásodó hidat senki, számtalan repedései, egy vénséges- halálosan fáradt emberi arcot idéztek.
Múlni csak az tud, ami valaha volt. Ez érvényes az öreg hídra is.
Még hajdani fontosságának, délceg nagyságának emléke átívelt a folyón, de már inkább csak délibábbá lett vízió…
Megfáradva, megkeseredve vonszolta magát előre, érezte, már nem bírja sokáig, idáig is csak az akaratereje vitte, de egyszer aztán nincs tovább.
A fantázia különös játékaként, valahonnan a híd túlparti végéről látta magát araszolni a kívánt part felé.
Egy farkasnak látta magát, egy valaha fehér farkasnak, akinek bundája már elszürkült, lehajtott feje, és lógó nyelve a teljes kimerültségéről árulkodott..
Mikor még hófehér volt a bundám, és erős fogaimon meg-megcsillant a délelőtt vakító fénye- villant át emlékein, alig tudta visszafojtani sajgó fájdalmát.
A számtalan csalódás, és igazságtalanság elsorvasztotta fáradt szívét, elszürkült lelkében már csak a szél fütyült, maga előtt görgetve millió elszáradt virágát, teleszórva őket a feledés terméketlen homokjával.
Tudta, hogy nem hibázott, Ő úgy állt mindenhez- ahogy kell, becsülettel és jóindulattal, megértéssel és szeretettel.
Most már látta, hogy tévedett, hiába tett meg mindent, hogy a mások rövid ittlétét széppé tegye.
Ennyi pusztába kiáltott szó- lihegte maga elé, rá sem merek gondolni, hogy hiába éltem.
Sóhajára, csak a megrogyott szerkezet nyöszörgése válaszolt.
Aztán véget ért a híd.
Letért a fövenyre, elengedve két nehéz csomagját, a homokra rogyott.
Csukott szemekkel hallgatta a folyó hívogató suttogását, álomba ringató békés énekét, végtelen nyugalom telepedett fáradt lelkére.
Még eszébe jutott, hogy felkapaszkodik az egyik folyóparti sziklára és üvölt egy utolsót, hogy minden és mindenki hallja végső búcsúját, de helyette nehézkesen felállt, kihúzta magát - mint délceg hajdanán -, emelt fővel belegázolt a vízbe.
Csak a két bőröndjét találták meg a parton. El sem tudták képzelni kié lehetett.
A híd és a folyó hallgatott.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése