Végtelen lassúsággal, reményvesztetten zuhogott a semmiben.
Részeg angyal tántorgott végig az úttesten, csak kóbor macskák és koldusok reszkettek nagyokat káromkodva, időnként puffanva egyik-másik tócsa közepében, halálra rémítve az ebihalakat. Az éjszakai jeges szél kíméletlenül támadta a szerencsétleneket, nem kímélve semmit és senkit.
Gizella elnézte az angyal csapzott, sáros szárnyait, ahogy terpeszállásban megy a nyitott csatornafedél felé.
Már majdnem ráordított, hogy vigyázzon, de az angyal az utolsó pillanatban észrevette a veszélyt, és nagy zajjal felrepült.
– A kurva életbe! – hangzott a sötétből az angyal rekedt hangja, – Majdnem rácsesztem! – üvöltötte, még a szél dübörgése sem tudta elnyomni érces szövegét.
– Nahát – mondta Gizella, – ezt holnap senki nem fogja nekem elhinni. – szólt, és beburkolódzott rongyos télikabátjába.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése