Nyáridő

Sok minden látható, tapintható, létező. De ha meggondolom, mennyi minden van, ami létezik, ugyanakkor tapinthatatlan és láthatatlan, akkor elbizonytalanodom, megélem a csökkentlátók instabil helyzetét, és óvatosan tapogatózva élek tovább.

Mert a láthatatlan léleknél és az agynál csak az elképzelhetetlen hatalmasabb.
A „Hiszem ha látom” – alapállás kényelmes és gyáva, nem enged szembesülni önnön vakságommal, a tagadástól várom bizonytalanságom tényének feledését, remélve, ha nem gondolok rá, akkor nincs is. Felejteni a felejthetetlent, az éjszakai erdőben ordítva éneklés esete, mondjuk ki: a félelemé.
A tájékozatlanság okozta labilitás a bárd és páncélnélküliek reménytelensége, mert harcolni muszáj, és a bukás biztos. Felettem, rajtam és alattam keresztülhúzódó dimenziók, másik világok sejtelme, a tudat, hogy hatalmas nyüzsgés közepén érzékszerveim szegényes birtokában állok. Anyagtalan részem tapogatóival keresek valamit, ami láthatatlan, tudom, velem paralel létezik. Próbálom megérinteni a felém tapogatózó értelmeket, mert vélhetően a másban létezők is nyúlnak felém. Úszom a vaksötét ismeretlenben, csak végtelen kiterjedését érzem, magamba temetve próbálkozom és reménykedem.
Sejtések, hangfoszlányok, érzések folyamában figyelek, igyekszem képességeimet meghaladva kapaszkodókat keresni az engem körülvevő térben.
Mert tudom, hogy ez, amiben vagyok, a kisebbik világ, egy anyaghoz kötött fogság végtelenül rövid hosszaival, minimális információs adottságokkal. Látószerveim csak múló és múlandó tényeket érzékelnek, minden kopik, fakul, öregszik és eltűnik, mindig a végtelenített ugyanaz. Napokban és percekben gondolkodunk – szétszabdalva a keveset is, ami van, autonóm törekvéseink – reméljük – különválasztanak az egésztől, mert az a valami, ami mi vagyunk. Nagy szavakkal, elméletekkel zsonglőrködünk, közben görcsösen kapaszkodunk egy marék gazba, – amit az első szélroham gyökerestől kitép, – bebeszéljük egymásnak, hogy mi aztán biztosan kapaszkodunk. Nem merjük beismerni, hogy a mindenben betöltött helyünk olyan apró, hogy ennek köszönhetjük létünket, mert nem venni észre minket.
Itt ülök a kertben, a dombtető lehetővé teszi, hogy elém táruljon a világ. A végtelenben elködlő messzeség, ami rövidlátásom miatt tűnik annak.
De minden relatív, a kerti asztalon futkosó bogárnak én vagyok a befoghatatlan méretű akármi, amiről el sem tudja képzelni, hogy ekkora tömegű is lehet valami. A nagy önámítás dübörgése elnyomja bennünk a realitás halk hangjait, meggátolva az egészbe belesimulás alázatos szándékát, mert alázat nélkül nem megy semmi.
Ülök a kert nyári-tikkasztó békéjében, hallgatva múló énem percegését, és lázas igyekezettel keresem az indokot, ami miatt ez az egész rám nem érvényes.
Szép nyári nap, ami tudja magáról, hogy jövőre is biztosan lesz, ez ad számára egy olyan tudatot, amitől képes zavartalanul szép lenni.
Nekem csak vágyott-remélt hiteim vannak, amik nem garantálnak semmit. Sodródom a végtelen időben, valójában minden percemben búcsúzom, az egész életem egy búcsúsorozat, aminek vége nem is vitatható.
Ezért és ehhez fontos az elfogadni tudás művészete, ami szerény önértékelés nélkül meg sem kísérelhető. Kegyetlenül nehéz bevallani az igazságot, de azt is be kell látni, a tündérmesék – bár lehetnek szépek, – nem érnek semmit.
Szép nyári nap, megengedi, élvezőjeként részt vehessek ittlétében, részesüljek fényében, melegében.
A táj szépsége önti rám az élet lüktető nagyszerűségét, a most pillanatainak igazságát. Kábulatba ejtő káprázata feledteti az ezt követő éjszaka csendes sötétségét. A végtelenség és állandóság statikus, rendíthetetlen volta mindenre ráereszkedett, a csipkerózsikai álom rendíthetetlen és biblikus nyugalma kisajátíthatatlan, amiben részt kaphatsz, de szót soha.
A látvány elbódít, elringat, békét bocsát háborgó-kétkedő énemre, felülemel kicsinyes emberi aggódásaimon. Kicsit eggyé válok a természettel, erősebben érzem a tényt, miszerint benne létezem, hozzá tartozom. Része vagyok valaminek, ami tökéletes és egész, egy természetfeletti alkotásnak, amihez embernek szerencsére nincs belenyúlási lehetősége.
Lélekben lebegek a táj felett, átsüt rajtam a nap, egy elmesélhetetlen valami kerít hatalmába, amit – gondolom – megnyugvásnak hívnak.