Az elsötétített nézőtéren elhalt a mozgolódás, a figyelem érezhetően a színpad. felé fordult. A dermedt csendben lassan megmozdultak a nehéz-bordó brokátfüggönyök, feltárult a díszlet.
A zenekar halkan és láthatatlanul megszólaltatta a nyitányt, a muzsika egyre erősebben és harciasabban harsant, betöltve a terem legtávolabbi zugait. Az életet adó deszkák teljes terjedelmükben láthatóvá váltak.
Kéklő távoli hegyek, az alkonyati fényben búcsúzó erdők, a színpad közepén húzódó murvás sétány, öntöttvas lábú faléces padokkal.
A zsinórpadlásról lelógatott felhőcskék meglehetősen primitívre sikerültek.
A nyitány nagy nehezen bevégeztetett, a színen megjelent egy koldus. Lepusztult rongyaiban, rossz cipőben és gyűrött kalapban elcsoszogott az első padig, kimerülten rárogyott. Végigkotorászta összes zsebeit, mire megtalálta azt a csikket, amit keresett. Körülményes-ráérősen rágyújtott, füstbe burkolva borotválatlan, viseltes arcát. Meghatározhatatlan korú volt, lehetett akár ötven, vagy hetven éves is. Meggörbült felsőtestét térdeire könyökölve tartotta, bal kezében a parázsló cigarettacsikk úgy világított az egyre tompuló alkonyati megvilágításban, mint haldokló szentjánosbogár.
A halk muzsika sokszorosan átölelte görnyedő alakját, ami egyre inkább rongycsomóra emlékeztetett.
Aztán lassan hanyattfeküdt, végtelen kimerülten kinyújtotta vékony lábait – és meghalt.
Lelógó karjának ujjai még tartották a csikket, de a fényes kis pont – a parázs – már kialudt.
A fuvola hangja szemfedőként takarta be már mozdulatlan alakját, a függöny hangtalan megrendüléssel, részvéttel és fájdalommal fedte el a látványt.
Elmenni kötelező és sokféleképpen lehet.
Akár így is.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése