A többi pincelakó lehetőleg távolt tartotta magát nyomasztó személyétől, meg féltek is tőle. Volt fáradt tekintetében valami megmagyarázhatatlan szigor, kérlelhetetlen keménység, ami lehűtötte a hetvenkedőket. Ha lassú-kimért lépteivel végigvonult a pincefolyosón, minden elcsendesedett. Farka végtelenített kígyót rajzolt a porba, távozása után is jelezve: itt vagyok, jó lesz vigyázni.
Az utóbbi időben szeretett aludni. Álmában szép volt és fiatal, szőre ragyogott a fényben, fogsora fehéren villogott kackiásan álló bajsza mögül. Gyors volt, majd szétvetette az erő. Éles szemei drágakőként csillogtak.
Az ódon épület egyik földszinti-homályos, vizes lakásában lakó öregasszony volt az egyetlen élőlény, aki nem ódzkodott tőle. Rendszeresen hordott neki a pincelejáróba ennivalókat, lehetőleg olyat, amit nem kellett rágni. Már messziről felismerte nehézkes lépteit, ahogy ereszkedett le a lépcsőkön, kezében a kopott zománcú vastányérral. Nyögdécselve ült le az utolsó lépcsőfokra, maga elé tette a tányérkát és várt.
Ő nyugodt léptekkel, hangtalanul megjelent, mint egy kísértet. Nem tartottak egymástól.
Kényelmesen nekiállt falatozni, az öregasszony meg beszélt hozzá. Ő ugyan nem igazán értette, mit, de hanglejtéséből érezte, kedves dolgokat beszél neki. Már annyira ismerték egymást, hogy az asszony néha meg is simogatta. Először rettenetes érzés volt, de most már szinte igényelte. Az ebéd bevégeztével még hosszú ideig ült az üres tányér mellett, hallgatva a hozzá intézett szavakat.
A bársonyos-monoton beszéd elringatta, melegséggel töltötte el szívét.
Aztán a néni nehézkesen felállt, az üres tányérral kezében elindult felfelé, ő addig nézte, míg el nem tűnt a fordulóban, majd elindult lefelé, kopott figuráját elnyelte a sötétség.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése