Nagyon magasan lógott a kupola alatt lengő hintán. Görcsösen markolta a farudat, lábaival ütemes lengőmozgásokat végzett, egyre fokozva iramát. Végigzúgott a manézs felett, a széksorok légterében, majd ugyanezt hátrafelé. A lengéshossz már nem volt fokozható – jól tudta, hiszen számtalanszor bemutatta már a számot, érezte, kezdeni kéne már a mutatványt, de szándéka a felismerés szintjén elakadt.
Valahogy magával rántották a történések, ő sem értette az egészet, érzékelte, ebből egy sosem látott botrányos kimenetelű dolog lesz, mégsem tudta rávenni magát, hogy a lengést abbahagyja. Végtelen nyugalom és közöny lett rajta úrrá – álomban élte meg a jelent – szemei előtt összefolytak az események a valóság euforikus meglétével. Kezei tőle független vaskampókként szorították a hinta rúdját, lógva száguldott a levegőben, mint hatalmas inga. Kavargó fények, sugdolózás, a suhanás tompa-surlódó hangjai összekeveredtek a kupolában, a falnak csapódva visszaömlöttek röpködő alakjára, lefolyva mindenre, ami alatta élt és várakozott.
Már a közönségnek is feltűnt a vég nélküli lengedezés, egyre nagyobb lett a csend, minden szempár az artistát figyelte. Ágaskodni kezdett a gyanú és szorongás, a megzavarodott tömeg rémülten figyelte az eseményeket.
A tornász félálomban hintázott tovább, erősen markolva a rudat, nem gondolt semmire. Eltűnt szemei elől a lelátó, a porond, minden, ami körülvette.
Hatalmas albatrosznak képzelte magát, súlytalanul szállt a hullámzó óceán végtelenje felett, testét átjárta a hideg szél, csőrén és karmain megcsillant a napfény.
Boldogan engedte el a hinta rúdját, széttárva karjait…
– Hát igen – szólt rekedtes hangján a súlyos drapériák között várakozó frakkos törpe. – Ha eljön az idő, tudni kell elengedni a hinta rúdját.
Behunyta dülledt szemeit, és gondolatban nőni kezdett.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése