Vagyok ?

Itt ülök a várfal tetején, enyhe szél fúj, „...mint sír szele kél”, felhők között bujkál a nap, van fénye, fény mindig kell legyen, ha más nem, belülről kell világítson valami.

Alattam házak, rétek, fák, köztük emberek, akik éppen most élnek, a vén falak sokat látott szemeikkel nézik a képet, azok fel sem emelik fejüket, lefoglalják őket a hétköznapok helybennjárásai.

Rövidke idejük fontoskodásai, nagynak mondott és hitt szürkeségeikkel.

Talpuk alatt elmúlt világok emlékei alusszák időtlen álmukat, koronként összepréselődve szorosan átölelve egymást, tartják, mint oszlopok a mát.

Azt a víziót, amik voltak egykoron, és tovatűntek az időben, mint ők fognak, vitézek és dámák, csillogó életerejükkel, nem törődve az óra figyelmeztető kettyenéseivel.

Mert a most a lényeg, nem a lesz, a lesz örök.

Gyűlnek a rétegek, köztük a krém, a voltak hadai alusszák örök álmukat, tetejük a cukormáz, a most. A  dobostorta.

Ülök a várfal tetején, összeolvadva vele, enged látni, a sok múltat és a mát, az örök változót, ami lényegében mindig ugyanolyan.

Nézem, a feltámadás reményében elesetteket, hallom az ostromló seregek ágyúinak robbanásait, hallom az összecsattanó- éles pengék hangjait, a győzelmi ének rekedt zihálását.

Már csak a falak emlékeznek, ez a megfáradt, idő rágta kőtömeg, aki végigharcolt korokat és hajdani nagy időket, hátán cipelve a harcolókat, és elesetteket.

Ma már csak szendereg a tavaszi napsütésben, végigálmodja megélt évszázadait, málló falairól néha leválik egy kődarab, végiggurulva kiszögelésein, mint egy könnycsepp.

Ritkán néz le a völgybe, neki ez már semmitmondó és idegen, inkább emlékeit éli újra.

Fénykorát, hajdan erős falait, újra visszanyerve rendíthetetlenségébe vetett hitét.

Túlélte önmagát, valahol megrekedt belső világában.

Ülök a várfal omladozó tetején, átérzem a jelen idő talmi valóságát, létem villanásnyi rövidségét, gondolatban száguldozok a fal emlékei között, és beleolvadok kövei közé.

Szép tavaszi nap, vajon hány századik és nekem hány lesz még, mire eltűnök végérvényesen a falban.