A szakadék

Pedig hányszor megmondtam neki, hogy ne álljon ki a sziklafal szélére, mert ha meglibben a szél, még le is lökheti.
Ilyenkor csak röhörészett azon a kappan hangján, amivel mindig feldühített, és a rohadt ezt nagyon jól tudta.
Direkt az idegeimre akart menni a szerencsétlen. Ha éjszakai viharok dúlnak, felerősíti a szél ennek a lehetetlen röhögésnek a hangi emlékét, bár lehet, hogy ilyenkor a lelke bolyong a viharban, ott repked a sziklapárkány körül, de valahogy nem akaródzott kimennem, hogy megnézzem.Mit nézzek rajta, láttam életében eleget, engem ne kísértsen ez az idióta. Pedig hányszor megmondtam neki, hogy ne álljon ki a sziklafalra!
De ennek beszélhetett az ember, ez nem volt normális, mert egy normális ember nem áll oda.
Most aztán cseszheti, már valahol a nagy semmiben repked, lehet, még szárnyai is vannak. Most azokkal csapkodhat összevissza, mert azt sem képes normálisan csinálni.
Én nem vagyok a történtekért hibáztatható, én szóltam, de falra hányt borsó volt az egész igyekezetem. Most meg már késő bánat, lehet, ha tudta volna, akkor nem áll ki a szakadék fölé, vagy a fene tudja, amilyen hülye volt, még az is lehet, hogy dehogynem.
Bezzeg a vihogását itt hagyta, beleégett az emlékezetembe, minden éjjel hallom, valahonnan a falból jön a komód mögül.
Képzelem, hogy utálják odaát, ott is mindenkinek az idegeire megy.
A sziklához kéne építeni egy korlátot, hogy ne menjen oda senki. Bár amilyen emberek vannak, biztos átmásznának az akadályon, és azértis lenéznének a mélységbe.
Akkor észrevétlenül beindulna a szakadék szívóereje, és lerántaná az érdeklődőt. Szállna lefelé széttárt karokkal mit Ő, és ordítani sem tudna a szorongástól, még a puffanását sem lehetne odafentről hallani, a távolság, meg a madarak zajongása miatt.
Mindig megdöbbent, hogy milyen könnyen kilehet szállni ebből a rohadt életből, ehhez még ész sem kell.
Majd ha én is elmegyek innen egy őszi éjszakán, nem tudom miért, de érzem, hogy őszkor fog bekövetkezni, a hulló száraz levelekkel együtt, engem is elenged az élet mint a fák a leveleiket, elsőként belebotlom ebbe a bolondba, ami igazán nem hiányzik.
Na persze, hogy mit fogok ott összelebegni azt nem tudom, de tudom viszont, hogy én a háta után kaptam, mikor a sziklapárkány felett hülyéskedett, el akartam kapni az ingét, hogy hátrarántsam.
Talán ettől az érintésemtől elvesztette az egyensúlyát, és előrelendült.
Bár tény, hogy a kezem nekiütődött a lapockájának, idegességemben heves mozdulattal nyúltam utána, de ettől nem eshetett le.
Nem is tudom, hogy időnként miért jut eszembe ez a képtelen gondolat, de eszembe jut.
Most is viharos éjszakának nézünk elébe, jobb lesz, ha bezárom a spalettákat, mert jönni fog, és hajnalig kaparászik, meg kopog, nem hagy aludni a strici pedig eléggé kimerült vagyok.
Itt, a sötétben, a dunyha alatt fekve nem is olyan zavaró ez a kopogás, ami elkezdődött. Végtelenül kitartó tud lenni.
Ez a szélfütyülés még a temetőben a halottakat is fel fogja ébreszteni.
Biztos ez a szerencsétlen intézi az egészet, állítólag meg sem találták a szakadék fenekén a testét, tán ezért is abajgat, hogy nézzek már utána.
Majd meglátom holnap, nem tudom miért olyan sürgős neki.
Pedig hányszor mondtam, hogy ne álljon a sziklafal szélére…