És mi vagyunk?
A sokféleség nyálkás tömegében, az egyarcúvá pusztult ego apatikus masszájában, ahol nincs sem sírás, sem nevetés?
Az érzelmek holt tengerében hullámzó közöny? Mi az, hogy mi vagyunk?
Én vagyok, Te vagy, Ők vannak?Majd összeomlunk, megszűnünk, láthatatlan többes számok tömegében arctalanul dagonyázunk. Töttyedt, helybejáró hullámzásban beszélünk össze tücsköt bogarat, folyton irtjuk egymást, és végnélkül gyászolunk, elhatárolódunk, majd megkérdőjelezzük a történtek valódiságát, mert könnyebb valamit letagadni, elhessegetni tudatunkból, zavar a szégyen folytonos jelene, ami ott lappang lelkiismeretünk maradékai között.
Az igazság, az őszinteség, olyan lírai fogalmak, amivel megpróbálunk mosolyt kényszeríteni szikkadt arcainkra, mert már, már elviselhetetlen időnként a valóság.
Meggyászoljuk halottainkat, mert kell a program, és az öndicséret, lám, lám milyen rendes és jóérzésű ember vagyok, bár minden esetben leendő magamat gyászolom, csak vigyázok, nehogy lássék rajtam.
Mert én vagyok, te vagy, de az ők vannakban már magunkat nem soroljuk bele, mert a plebsz, az mindig irányítható horda. Én, te, meg nem vagyunk hordalék.
A folyók hordaléka is tele van mindenféle gusztustalan szarral, elrohadt életek már felismerhetetlen maradványaival, amik addig halmozódnak, még szigetté nem nőnek, amin a kisarjadó élet nem is sejti mi van alatta.
Mert alattunk ők vannak, a tömeg, Az ősz viharai kergette száraz levelek, akik holtan futnak az életért, majd szétomolva belevegyülnek a sziget anyagába, ők lesznek a humusz, amin újra kezdődik minden elölről.
Mert ezt nevezik finomkodva körforgásnak, ezt a monoton ugyanazt, ami a kilátástalan egyhangúság dala, amibe bele lehet őrülni.
Én vagyok, Te vagy, bár nem tudom vagyunk e egyáltalán, vagy ez is csak délibáb, mert abból rengeteg van, mert kell legyen valami ebben a nagy ürességben.
Hogy ti vagytok e, azt csak úgy hallomásból tudom, az ők vannak, meg olyan távoli, hogy talán nincsenek is.
Mert ami van, az, az élet és a halál, vagy fordítva, hiszen ki tudhatná pontosan, mi csak azt érzékeljük, hogy vagy alszunk, vagy ébren vagyunk, hogy mikor melyik, azt is csak gondoljuk.
Filozófiák, tanok, retrospektív produkciók, nem igazolnak semmit, elfuserált tündérmesék, mert mindig győz a boszorkány.
A jó tündérek léleknyugtató kitalációk, tehetetlen félelmeinket ápolgatjuk velük
Egyedül a szél tud mindent, ősidőktől fogva figyel, folyton mesél, de szót sem értünk dudorászásából, üvöltéséből.
Mi meg csak ragozunk, megkülönböztetünk, és kihazudjuk saját, szemeinket és másokét, addig sodortatunk, még elnyel minket a távoli horizont.
Én vagyok… Te vagy…
A sokféleség nyálkás tömegében, az egyarcúvá pusztult ego apatikus masszájában, ahol nincs sem sírás, sem nevetés?
Az érzelmek holt tengerében hullámzó közöny? Mi az, hogy mi vagyunk?
Én vagyok, Te vagy, Ők vannak?Majd összeomlunk, megszűnünk, láthatatlan többes számok tömegében arctalanul dagonyázunk. Töttyedt, helybejáró hullámzásban beszélünk össze tücsköt bogarat, folyton irtjuk egymást, és végnélkül gyászolunk, elhatárolódunk, majd megkérdőjelezzük a történtek valódiságát, mert könnyebb valamit letagadni, elhessegetni tudatunkból, zavar a szégyen folytonos jelene, ami ott lappang lelkiismeretünk maradékai között.
Az igazság, az őszinteség, olyan lírai fogalmak, amivel megpróbálunk mosolyt kényszeríteni szikkadt arcainkra, mert már, már elviselhetetlen időnként a valóság.
Meggyászoljuk halottainkat, mert kell a program, és az öndicséret, lám, lám milyen rendes és jóérzésű ember vagyok, bár minden esetben leendő magamat gyászolom, csak vigyázok, nehogy lássék rajtam.
Mert én vagyok, te vagy, de az ők vannakban már magunkat nem soroljuk bele, mert a plebsz, az mindig irányítható horda. Én, te, meg nem vagyunk hordalék.
A folyók hordaléka is tele van mindenféle gusztustalan szarral, elrohadt életek már felismerhetetlen maradványaival, amik addig halmozódnak, még szigetté nem nőnek, amin a kisarjadó élet nem is sejti mi van alatta.
Mert alattunk ők vannak, a tömeg, Az ősz viharai kergette száraz levelek, akik holtan futnak az életért, majd szétomolva belevegyülnek a sziget anyagába, ők lesznek a humusz, amin újra kezdődik minden elölről.
Mert ezt nevezik finomkodva körforgásnak, ezt a monoton ugyanazt, ami a kilátástalan egyhangúság dala, amibe bele lehet őrülni.
Én vagyok, Te vagy, bár nem tudom vagyunk e egyáltalán, vagy ez is csak délibáb, mert abból rengeteg van, mert kell legyen valami ebben a nagy ürességben.
Hogy ti vagytok e, azt csak úgy hallomásból tudom, az ők vannak, meg olyan távoli, hogy talán nincsenek is.
Mert ami van, az, az élet és a halál, vagy fordítva, hiszen ki tudhatná pontosan, mi csak azt érzékeljük, hogy vagy alszunk, vagy ébren vagyunk, hogy mikor melyik, azt is csak gondoljuk.
Filozófiák, tanok, retrospektív produkciók, nem igazolnak semmit, elfuserált tündérmesék, mert mindig győz a boszorkány.
A jó tündérek léleknyugtató kitalációk, tehetetlen félelmeinket ápolgatjuk velük
Egyedül a szél tud mindent, ősidőktől fogva figyel, folyton mesél, de szót sem értünk dudorászásából, üvöltéséből.
Mi meg csak ragozunk, megkülönböztetünk, és kihazudjuk saját, szemeinket és másokét, addig sodortatunk, még elnyel minket a távoli horizont.
Én vagyok… Te vagy…
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése