Belső hangok

Súgva- búgva száll a légben,
a párás- ködös messzeségben

a félszárnyú Pegazus.

Hátán arany nyereggel, 
kora este és pitymalló reggel,

szájában gránát, támadó…

Apropó. Micsoda idétlen és fontoskodó katonai tárgymegjelölések!

Miért? Van védekező gránát is? Az mit tud? Diszkréten és pikírten robban, és nem tesz kárt senkiben?

Én úgy hittem, hogy az a támadó, aki előbb dobja az ellenre a gránátját. A védekező, meg a kárvallott, ha még harcképes, visszadob.

Vagy netán, a támadó gránátban jancsiszegek vannak, a nem támadóban meg marcipán golyók?

Folyton kizökkentenek ezek az anomáliák, így aztán ember legyen a talpán, aki lírai hangulatba tudja magát üldözni…

Na még egyszer.

Suhanva- nem lomposan- száll a légben, szottyadt, közönyös messzeségben, a félszárnyú Pegazus.

Hátán arany nyereggel, kora este és nyúlós reggel.

Szájában gránát, védekező.

Alatta suhan zöld mező, némi szederbokorral és almafával.

Közte szorgos paraszt, pléhpofával.

Anyóka, hátán tűzifával.

Minő idill…

Sosem bánt bűnökkel hátán, egy szárnyával-idétlen csapkod, hogy le ne essen, mert lyukat ütne a betonba, mint a bomba, aki igen goromba- Heltai szerint.

Na meg végigélni e kínt, ott a szabadban kint, a lila ég alatt, hol angyalok kara hamisan zengi, hogy: Trullalla.

Ó angyalok kara, Pegazus fara, a fondorlatos ara, nap mint nap csalja urát… sosem hasas, mert ura impotens…

Félszárnyú Pegazus a lelkem. Gránát sincs, sem olyan, sem támadó.

Fene ette ott kint a réten, csak őrjöngve csókolgatta Rozália seggét, az almafa alatt.

De semmit sem haladt, haza is kullogott.

Gondolati dúltak, szégyenbe fúltak, lelkében Pegazusa csak böffentett nagyot, mikor a hős, a fűbe harapott.

S most, súgva-búgva száll a légben, a párás- ködös messzeségben a félszárnyú Pegazus.

Lelkében gránát emléke- táma-dó, re, mi, fá, meg szó.

Mert egyszerű a fáma vége, kinek nincsen tehetsége, ne menjen a harcba. Sem nyíltan, sem svarcba.

Fél szárnnyal senki nem szárnyal, csak bukdácsoló szánalom.

Lehangoló majom.

Malachit alomban, Száltáncárok, dervisek és lomha ideállok, vagy oda, nincs jó hely, csak ostoba. Mások lábán kéne állni, térden s kézen, kiabálni, átélni, mi élhetetlen, nincs olyan, hogy lehetetlen.

Légben szállni fenn az égen, fél szárnyammal, egészségben, nem tudjátok mily gyönyör.

Durván szólni, szitkozódni, sörben úszni önfeledten, vagy egyedül, vagy ketten, szép arának mellbimbóján áll a hab.

Meztelen teste sörtől csillog, lelkemben akárhány dalocska villog, sebaj, pénzbe nem kerül.

Pirkadatkor nedves fűben henteregni, vagy felette csak lebegni, távolról sem ugyan az.

Pengetni égi lantot, húr nélkülit, nem ad hangot, de benned azért énekel.

Mert „még él a méla Béla”  Karinthy szerint, és pápuák-ok pengetnek poros fát… zizegnek rajta ős imát.

Nahát. Egyszer csitulnak belső hangjaid.

Vihar szórja majd szét szürke hamvaid.