Ezüsthíd

Teliholdas éjszakán egy ezüsthíd ível a hold és az ablakom között. A keskeny híd hideg jelenléte megnyugtató, békét áraszt és időtlenséget, nem terhel melegével, csak fényesen ragyog. Hívogat és biztonságérzetet küld felém, valamit, amire szükségem van. Ágyam­ban fekve, nyitott ablakomon át figyelem rezdületlen állan­dóságát, arcnélküli békéjét, érzem hívásának komoly voltát, komoly és megbízható egyenességét.

Milyen csodálatos is az éjszaka békéje! A sötétség és csend elfedi a nappalok aljasságait, sugall egy bűnbocsánat-hajlandóságot, mert az egészhez képest ezek nem történések, ezek csak a pillanat töredékében élő apró fájdalmak, amit szerető gonddal dédelget az ember, nehogy már legyen egy békés pillanata.

Az ezüsthíd nyugalma elsimítja lelked ráncait, belátóbbá tesz, megértteti veled, hogy tiszavirág-létednek ajándék a látvány. A sors kegye, ami nem jár mindenkinek, mert aki nem néz fel az éjszakai égre, az mindenről lemarad. Színtelen és elsivárosodott lelke úgy távozik idővel, hogy hite szerint egy szürke és fantáziátlan világot hagy maga után, holott ő volt szürke, és nem a világ. Ezek a látó vakok – és látni, vagy meglátni nem ugyanaz.

Egyszer fellépek a hídra, végigmegyek végtelen hosszúságán, még le sem nézek, a sötétben úgysem látnék semmit, csak a hold fényes gömbjére figyelnék, ahogy közeledem felé, mely egyre nagyobb és egyre inkább átölel. Magába nyel ezüst tömege, feloldódom hideg fényében. Belém ömlik ezüst békéje, elcsitulnak bennem a kiáltások és dalok, magam leszek a beléoldódott csend. Hegyei, völgyei, kráterei felett lebegve úszom, súlytalan lebegve, mint gondolat, magamra öltöm ünneplő arcomat, szívembe zárva a látványt.

Te fényes hold, az öröktől való és örökké tartó éji csoda, a sejtelmek világának titokzatos földje, fogadj be engem, a zaklatott vándort, hogy megpihenhessek, tedd, hogy kialudjanak nehéz gondolataim. Kiürült aggyal és lélekkel lebeghessek benned, mint éji köd, nem áhítva a feltámadás csodáját.

Az ezüsthídon egyszer végigmegyek, hátra sem nézve betölti majd énemet a holdbéli szférák zenéje, elfelejtem földi létemet, az isteni párák felhőiben a Minden részévé válva, boldogan. Ha egy­szer el­megyek, nem viszek magammal semmit, csak emlékeimet, amiket útközben elszórok, salakjai nem csúfítják el a híd ezüst szőnyegét, mert lesöprik az éjszaka szelei. Vállalom a végtelen hosszú út fáradalmait, cipelem magamat, ha elfáradok, mert ha elvesznék, soha nem érnék oda. Lehet, hogy mások is róják végtelen útjukat, majd elválik, de nem állok szóba senkivel, mert ki akarom élvezni a csoda minden pillanatát. Ha feljutok és visszanézek a földre, csak egy fénylő golyót fogok látni, ami személytelenül, messze a semmiben lebeg, el sem fogom tudni képzelni, hogy valaha is közöm volt hozzá.

Egyszer majd fellépek a hídra, még el sem búcsúzom senkitől, életem ezen nagy pillanatában értelmét veszíti minden, ami földi. Eleinte biztosan szédülni fogok, mert a város fényei miatt érzékelem a magasságot, de ahogy távolodom, ez meg kell, hogy szűnjön, és akkor átadom magam az éjszaka hűvös fuvallatainak, és csak me­gyek előre a holdat nézve.

Minden teliholdkor olyan szeretettel hív a hold, készséggel elém küldve fényes hídját, hogy nem fogom tudni megállni, és fellépek rá. Fel én, megszabadulva félelmeimtől és gátlásaimtól, ki­szabadulva nehézkes testem börtönéből, és csak megyek, emelt fővel és boldogan. Minél többször jön értem a híd, annál erősebben érzem, hogy menni fogok.

Csodálatos, mikor teliholdas éjszakán felfénylik az ezüsthíd a hold és az ablakom között.