Bátor idők


Az augusztusi délután lágy melegében, a falu kocsmájában ültek páran, és beszélgettek. A kocsmakertben tették, a repkényből áradó számtalan bogár zümmögését hallgatva, mire megszólalt az egyik öreg: Ezek ma már messze vannak a hajdani bátor időktől, amikor a férfiak, még igazi férfiak voltak- szólt, semmibe meredő tekintettel.
Ez a Dugovics Titusz történet is, egy megrendítő, és mélyen hazafias, önfeláldozó cselekedet volt. Aztán elmosta a szemtanukat már az idő, a fene se tudja hogy történt a baleset, de Istenuccse megesett.
Ha okosan közelítjük meg, le kell szögeznünk, hogy mindenképpen nagy baj történt.
A harc hevében, vitathatatlan, hogy Dugovics le akarta lökni a vár falára felmászott törököt, ami- legyünk őszinték- elég goromba szándék volt.
Persze a janicsár nem akarta hagyni magát, mert ki az a hülye, aki le akar esni onnan a magasból, holott egy székről is le lehet úgy hullani, hogy maradandó károsodást szenved az áldozat.
Szóval, összekapaszkodott a két férfiú, és dulakodni kezdtek.
Ott szvingeltek a fal peremén egy darabig, nem bírtak egymással, aztán a török megingott, a Dugovics meg valami csavarintal kibillentette az egyensúlyából.
A halálraváltan ordítozó ellen, egészen természetellenes pózban hajolt ki a mélység fölé, kezei vaskapcsokként markolták támadójának kabátgallérját. A török egyre vadabbul hajlott hátra, és ezáltal fokozódott a Dugovicsra háruló teher.
Lassan kibillent rohadtul hátrányos helyzetéből, előrelendült, és együtt kezdtek zuhanni.

A vénember, fogatlan szájával sűrű, rágó mozdulatokat tett, mint minden alkalommal, ha feldúlta magát. Két szeme kidülledt, szikár teste előredőlt, két keze, mint saskarom, belekapaszkodott a törökbe, akit csak ő látott.
Hű, az áldóját- sopánkodott a három férfi, és a két nő. Nézték az öreget, és beleélték magukat a halálos zuhanásba.
Ez a Dugó- vagy ki, igazi férfi volt a talpán- szólalt meg rekedt hangján egyikők, olyan volt, mint én fiatalkoromban.
Ne beszéljen badarságokat, maga vén szamár- ripakodott rá az egyik asszony. Ismerem én nagyon régen magát, még a létrára is a Rozinak kelletett felmászni, mert maga úgy szédült.
Hát még a várfalra… Ha magát megmarkolta volna a török, a visítását még öt faluval odább is hallották volna.
Maga meg inkább a Bibliát forgatná, és nem azt a hegyes nyelvét- gurult méregbe a megszólított. Maga aztán egy nagy tudós, inkább azt tudná, ami a dolga. Micsoda? Magának még jár a szája? Úgy vágom le innen a padról, mint az a Tífusz a törököt!
Hogy mer maga kritizálni, maga vén bolond! Magába már csak budira jár a lélek, és még jár a szája.
Bolond lyukból, bolond szél fúj- válaszolt halálra sértve a szédelgős.
Azóta sem köszönnek egymásnak.

Nincsenek megjegyzések: