Karrier

(Lábirat)

Na végre, hogy eljutottunk idáig. Észrevették különös  -sziporkázó képességeimet, felragyogtam az arcnélküli masszában, mint drágakő az iszapban.

Megszűnt a kisszerű vacakolás, az alacsony fizetés, az állás­vesztés réme, csak fény és hódolat, kegyeimet kereső kuncsorgók hada, védettség – meg minden, ami egy magamfajta nagy kaliberű sze­mélynek jogosan dukál. Vége a Trabant-időszaknak, már csak full-extra BMW-vel tudok dolgozni járni, szolárium bérlet, meg ami azzal jár, kedvezmény kedvezmény hátán, sosem látott kényelem, pompa és kaviár, tenisz, lovaglás és krikett, vagy brikett..? – ezt sosem fogom megtanulni – az Istenit…

Minden kérdésben állást foglalok, – hogy nem értek igazán semmihez..? Hát ki a fene az, aki mindenhez ért? Ha valamihez tényleg értenék, akkor azt csinálnám. Még az öreg Deák Feri sem értett mindenhez, és csak megúszta valahogy.

Én, a SZENÁTOR.

Hát ez mégiscsak valami!

Szoktam társaságban viccelni, hogy: szexárdon születtem, sze­nátort szerettem. (Na persze a szexárd nagy sz, tréfából írtam kicsivel.) Jó – mi?  Időnként szándékosan vétek, mert ha kisül tökéletes voltom, mindenki tele lesz kisebbségi érzéssel irányomban, és ez nem lehet egy szenátornak célja, elég ha csodálnak, és fenntartás nélkül tisztelnek, mert végül is én vagyok a haza anyja, ami nem semmi. Igazam van?

Azt beszéli az ellenzékem, (nagy embernek kötelezően van!) hogy már az utcabelieket sem ismerem meg. Ez persze nem igaz, az viszont érdekes, mióta szenátor vagyok, nem emlékszem, hogy egy utcabelivel is találkoztam volna. De nincs is időm ilyen piti dolgokkal foglalkozni, átlag napi kilenc órát a hazáért való aggódással töltök, a többit meg expozé írással meg pihenéssel, regenerálódnom – vagy degenerálódnom – kell másnapra. (Ezek a rohadt idegen kifejezések megvadítanak.)

Sosem hittem volna, hogy ennyi gyönyörű nőnek tetszem. Ha majd időm engedi, házasságomat is át kell gondolnom, mert feleségem egyre inkább lemarad, nem érzi, SZENÁTORNÉKÉNT mint kell viselkedni.  Fejlődésképtelen szegény.

Pénteken ebéd után sétálgattam a vadászház parkjában egyik szenátortársammal, amikor is az ottani kertésszel találtam szembe magamat. A kis Kemecsei volt, általánosban osztálytársak voltunk. Most nem mert segglyuknak szólítani. Éreztem, mint hegy tornyosulok fölé. Persze kezet nyújtottam neki, legyen egy felejthetetlen emléke.

Új társaságomban sokat esik szó államügyekről, mert a magamfajta még szabadidejében is államügyekkel törődik.

Tulajdonképpen nem is nehéz a politizálás. Meg kell hallgatni a másik fél javaslattevőjét, és azt kell mondani rá: nem.

Ez a dolog lényege.

Most adtam be a kabinet felé egy kérvényt mindössze pár százezer forint jövedelem kiegészítést kérvén, mert hivatalomban nagy protokollt kell kifejtenem, úgy kell öltöznöm, ahogy a nagykönyv előírja, most is kell vetetnem a szmokingomhoz egy tucat fehér zoknit. Meg egyáltalán, a fehérneműimre oda kell figyelnem, hisz a szoláriumban – ahol szép lányok segítenek levetkőzni – nem állhatok lakkcipőben és klottgatyában.

Amíg szoláriumozom, titkárom ott áll a masina mellett és tartja a szemüvegemet, mert a töménytelen gondolataim miatt mindig elhagyom. Őszintén szólva nem is szokott hiányozni, mert leg­inkább csak azért hordom, hogy intelligens külsőm legyen.

Nagyon nagy a rám mért teher, a felelősség, tele vagyunk idegenszívű – kozmopolita alattomosokkal, és ezeket nekem időben fel kell ismernem.

Bárcsak a meghalt rokonaim is láthatnák mire vittem! Össze­esnének a csodálkozástól! Főleg a Géza bácsi, aki mindig azt mondta: Te szaros! Nálad kétszínűbb hazudozót, jellem­telenebb férget még nem hordott hátán a föld. (Úgy mondta –főd.)

Röviden szólva így élem fontos napjaimat, önfeláldozó módon küzdök a Haza szolgálatában, és két marokkal szorítom a zászlórudat, hogy győzedelmesen loboghasson a zászló a Haza oltára felett.